Képviselőházi napló, 1935. XIV. kötet • 1937. május 31. - 1937. június 22.
Ülésnapok - 1935-232
Az országgyűlés képviselőházának 232. ülése 1937 június 16-án, szerdán. 499 En felhívom a figyelmet a Kőrös—TiszaMaros ármentesítő társulatra is, amelynek elsőrangú mérnöki kara van, de elsőrangú a műszaki felkészültsége is. Ennek a társulatnak 1169 kilométeres csatornája van, amely tárolásra alkalmas. Természetes esésénél fogva a Kőrösből nagyszerűen hordja a vizet, és a part mentén körülbelül 20.000 holdat látna el. Magától adódik tehát, hogy az öntözést itt kell megkezdeni. Ilyen intenció mellett az öntözés sok munkáskezet fog foglalkoztatni Csongrád és Békés' vármegyek nagy részében s ez oly égetően sürgős és fontos, hogy az eredmény nem maradhat el. (Mezey Lajos: Es ez úgyszólván költségmentes is.) Ha pedig az értékesítés problémáját tekintem, akkor azt mondom, hogy ez a kerettörvény éppen azért nagyfontosságú, mert hozzá fog alakulni az élethez; ha gátul is szolgál az adott gazdasági helyzetünk, ha néha sorompót állít is, mégis azt gondolom és úgy érzem, hogy ez az a kerettörvény, amely meg fogja találni a módját annak, hogy ha nem is irányított, de irányító gazdálkodás legyen, meíy alapja a rentabilitásnak. Elsősorban a rétek és kapások öntözésére kell gondolni, később azután el fogjuk érni azt, hogy nagyobb irányító gazdálkodás mellett még a gyümölcsészetet is kifejlesszük a kor kívánalmainak megfelelően és szakszerűen. így eljutunk oda, hogy Széchenyi hármas nagy terve közül a harmadik is megvalósításra fog kerülni. Ha Széchenyi meg is halt testében, de szelleme él az igaz magyarok között. Ügy látom, hogy mi ma érezzük az idők nagy szelét és én bízom abban, hogy ez a nagy alkotás a nemzet javára fog válni. Ezt remélem már azért is, mert annak élén Kállay Miklós fog állni, aki az egyik legrégibb magyar család sarja, akinek minden érzése odatapad a Tiszántúlhoz, s aki kemény harcosa annak a törekvésnek, hogy a tiszántúli problémát meg kell oldani. A tiszántúli magyar necsak érzésben, de értékben is kell hogy tapadjon a magyar röghöz, melyért annyit harcolt, melyért oly sokat szenvedett és vérzett. Az a Kállay, kinek nemzetsége ezeréves ősrégi magyar, meg fogja érteni a küzdő, elesett magyar jajkiáltását a Tiszántúlon. Itt fordulok még röviden a magyar sajtóhoz. Ez a kérdés nem pártkérdés, ez a feladat olyan nagy, egyetemes, közérdekű kérdés, amely alkalmas lesz minden túlzó szélsőség megszüntetésére s amely majd módot nyújt arra, hogy nagyobb darab kenyeret adjon. Kérem a magyar sajtót, hogy az elkövetkezendő időben ezt a kérdést tudományos, szakszerű és buzdító szavakkal tárgyalva hozza a magyar nemzet elé, mert ne felejtsük el, hogy a Tiszán^túl kérdésének megoldása, nyugvópontra hozása nemcsak tiszántúli, hanem egyetemes magyar kérdés is, amelyből meg fog újulni, meg fog nőni, meg fog szaporodni és meg fog izmosodni ez a magyar nemzet. A törvényjavaslat érdeme még az, hogy a kormány holes intézkedése folytán ezt az igen nagyhorderejű és most rendkívül időszerű kérdést meg tudjuk oldani parlamenti úton, régi alkotmányunk alapján, ami azt mutatja, hogy a magyar felsőbbrendűség és alkotmányos rugalmasságunk nem kíván erőszakos társadalmi átalakulást, mint más nyugati államokban, hanem a mai alkotmányos eszközökkel is megoldja mindazt, ami szükséges és fontos. Tőkeszegénységünkben eladósodott kisbirtokosaink is igen hálásak lesznek azért, hogy nagyrészben állami feladatként oldódik meg az öntözés, amely így biztos úton halad, nem futhat zsákutcába, mert hiábavaló egy törvény, bármilyen jóindulatú elgondolása, ha nincs meg a pénzügyi és gazdasági megalapozottsága. A törvény cselekvő nagy lépés, ezért a törvényjavaslatot elfogadom. (Helyeslés, éljenzés és taps jobbfelől és a középen. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Benkő Géza képviselő urat illeti a szó. Benkő Géza: T. Képviselőház! Teljesen egyetértek előttem szólott igen t. képviselőtársam ama megállapításával, hogy a tiszántúli kérdés megoldása egyetemes magyar nemzeti érdek, mert — amint a belügyi tárca költségvetése tárgyalásának rendjén szerencsém volt igénytelen felszólalásomban kiemelni — a Tiszántúl felső részén lévő négy vármegye természetes szaporodása még ma is jelentékenyen túlhaladja az országos átlagot s ha ez a törvényjavaslat törvényerőre emelkedik és mindazok a gazdasági bajok, amelyeket itt felemlítettek, megszűnnek, ez a regeneratív erő még nagyobb mértékben fog érvényesülni az egyetemes magyarság javára. Legyen szabad azonban nekem, mint a Tiszántúl egyik túlnyomóan mezőgazdasággal foglalkozó kerülete képviselőjének, Gyömörey Sándor igen t. képviselőtársam ama szemrehányására válaszolnom, amely szerint a tiszántúli gazdák lennének az okai annak, hogy miért nem tanulták meg az intenzív gazdálkodást? Igen t. képviselőtársam figyelmét talán kikerülte az a gazdaságtörténelmi igazság, hogy Magyarországnak nincsen még egy olyan része, mint Tiszántúl, főleg pedig a felső és középső Tisza-mente, amely annyi szenvedésben, annyi pusztításban részesült volna. A török—tatár dúlás, a kuruc—labanc háború, a német zsarolás mind ezen a vidéken mint a hadak útján vonult keresztül és ezek úgy kipusztították a Tiszántúl népét, hogy például Debrecen környékén azelőtt mintegy 24 olyan népes község volt, amelyekre ma már csak a történelem, egy-egy hősi halottnak az ekevas által felvetett csontváztöredéke és a leomlott, összerombolt templomok omladéka emlékezteti az utókort. Figyelmen kívül hagyta igen t. képviselőtársam azt is, hogy az oláh megszállás is elsősorban a Tiszántúl mezőgazdaságát sújtotta, már csak a földrajzi közelségénél fogva is, amikor a Tiszántúl gazdaközönségének nemcsak a terményét és jószágállományát, hanem még legszükségesebb gazdasági eszközeinek egy részét is elvitték. Figyelmen kívül hagyta képviselőtársam azt is, hogy 1867-től 1920-ig a. kormányok csak morzsa alakjában juttattak támogatást a Tiszántúl népének, amely irigykedve látta azt, hogy főleg a nemzetiségek lakta területekre csoportosíttatott a kulturális, közegészségügyi és, más szociálpolitikai intézmények létesítése, a színmagyar lakosság pedig önerejére volt utalva. Tulajdonképpen csak a trianoni nyomorúság után lett nyilvánvalóvá az alföldi probléma megoldásának szükségessége és csak 1920 óta tereltetett a kormány figyelme az alföldi kérdés megoldásra. Különben Deák Ferenc 1839 december 6-án a tiszavidéki vasút engedélyezése alkalmával elmondott beszédében a következőleg nyilatkozott a Tiszántúl gazdasági elmaradottságáról 70*
