Képviselőházi napló, 1935. XIV. kötet • 1937. május 31. - 1937. június 22.

Ülésnapok - 1935-230

Í58 Az országgyűlés képviselőházának 230. ülése 1937 június 11-én, pénteken. számolni, amely összeget 15 esztendő alatt költenek majd el ezekre a. nagy művekre» — bár rendkívül nagy megterhelést jelent számunkra, bár nagy aggodalomra ad okot, hogy vájjon ez a gondoktól, bajoktól rogyásig megrakott nemzet el tudja, el hír ja-e viselni azt a szörnyen nagy kiadást, — arra késztet, hogy kezünkbe vegyük a kalkuláló ceruzát és számítsunk. Ha ezt megtesszük, azt kell mondanunk, hogy talán a tizenöt esztendő utolsó éveiben már nem. lesz ráfizetés ezekre a munkálatokra. De ha a műszaki munkálatok elvégzése alatt mutatkoznék is a termelésben valami deficit, nem kell attól sem megijednünk és kétségbeesnünk, mert hiszen az az összeg, amelyet itt ezekre a költségekre az országgyűlés megszavaz, vissza fog kerülni a magyar néphez. Ennek az összegnek legnagyobb részét ugyanis elsősorban munkabér gyanánt fogjuk kifizetni azoknak a ^ földmunkásoknak, kubikosoknak, akik már úgyis régen várnak arra, hogy egy kis munkához, egy kis kenyérkeresethez jussanak. Ezek a kubikosok, akik ezrével élnek a Nagy Magyar Alföldön és néha hónapokon, sőt vannak esztendők, amikor esztendők során napokon keresztül sem jutnak munkához, várva várták már ezt az intézkedést, várva-várták ezt a törvényjavaslatot, amely lehetővé teszi, hogy az Ő számukra is jusson már néhány betevő falat ebben az országban. A mi kubikusaink, lakik malgy tömegekben élnek Csongrád, Szolnok és Békés megyében, valósággal álmokat szőttek arról az időről, amikor elkövetkezik az alföldi öntözőcsatornák kiépítése, amikor •' a községháza előtt megszólalnak a dobok és 'hívják ezeket a szorgalmas embereket, hogy jöjjenek, dolgozzanak, nem kell vándorbotot fogniok, hogy itt hagyják ezt a földet és elmenjenek ^munkát keresni Franciaországba, Németországba, Ausztriába, hanem mi magunk tudjuk őket foglalkoztatni idebent az országban. Nos, ez a törvény módot fog nyújtani arra, hogy összes kubikosmunkásainkat évek hosszú során át foglalkoztassuk és gondoskodni fog arról is, hogy abból az ötmillió pengőből, amely esztendőnkint befektetésre esik, legalább 3 millió pengő munkabér címén szivárogjon az ország közgazdaságába. Ezeknek az embereknek 23 millió köbméter földet kell elhordaniok és ezzel a munkával meg is fognak birkózni a mi derék, magyar kubikosaink. Aki figyelte már a magyar kubikost, az tudja azt is, hogy a földmunkánál nehezebb munka talán nincs is a világon. A tudósok kiszámították, illetve 'bebizonyították, hogy az összes emberi munkák közül legnehezebb az aratás, ahol az ember 36-féle mozgást végez egyszerre, ahol minden izmának meg kell feszülnie, hogy azt a munkát elvégezze. Ha a tudósok nem is foglalkoztak azzal, hogy a kubikos munka milyen nehéz, érdemes megfigyelni, érdemes megnézni ezeket a napbarnított, szinte rézbőrű magyarokat, amint a hatalmas sáncok mélyéből taligával tolják fel a nehéz agyagot, a nehéz földet. Ha ezeket az embereket megfigyeljük,^ ahogy néha-néha már belesápadnak a munkába és még az ő acélos karjuk sem bírja azt a. terhet, úgyhogy családtagjaikat kell segítőként szerződtetni és hol felségüket, hol a gyermeküket fogják szegények a talicska elé, amely meg van rakva agyaggaL földdel, hogy felsegítsék azt a hatalmas sáncoldalakra, akkor bizony az embernek a szíves összeszorul, hogy ma még emberi kézzel kell végezni ilyen óriási munkákat. (Propper Sándor: Majd az új államban másképpen lesz!) A külföldön ezeket a munkákat természetesen nem így végzik. Külföldön az embereket nem arra használják, hogy a verejtéküket ontsák, hanem amennyire lehet, kímélik az emberi erőt és ha ott 80 milliós befektetésű munkálatokat csinálnának, mindenesetre gondoskodnának arról is, (Propper Sándor: Igaz-e, hogy az új államban máskép leszi) hogy olyan gépek álljanak rendelkezésre, amelyek ezeket a hatalmas sáncokat meg fogják építeni, amelyek az emberi izmok helyett haRÍtják, vágják, túrják a földet, amelyek lapátolnak, ásnak és továbbszállítják a földet. Nálunk ellenben, sajnos, a mi szociális helyzetünknél fogva még mindig olyan elmaradott gondolkodás érvényesül, hogy a nehéz munkát embereknek kell elvegezni. Itt még mindig tilos az aratógép és nehéz munkát kell az aratóknak végezniök, mer ha elvesszük tőlük ezt a munkát és gépeknek adjuk és nem gondoskodunk egyébként a megélhetésükről, akkor a tél folyamán ezek a szegény aratómunkások bizony kenyér nélkül maradnak. Itt is ez a helyzet. Ha gépeket szerzünk be és gépekkel végeztetjük el ezeket a hatalmas földmunkákat, akkor a mi kubikosaink ezrei maradnak tétlenül, munka nélkül, holott a javaslat szerint öt és félmillió napszámra lelhet kilátásuk ezeknek a munkáknak az elvégzésével kapcsolatban. Ha a humánus lélek szólal meg bennem, az azt sugalmazza, hogy inkább gépek végezzék azt a nehéz, szörnyűséges munkát, viszont a szociális lélek arra a helátásra bír, hogy a mai körülmények közt, szörnyű elmaradottságunkban, még mindig nem bizhatjuk gépi erőre ezt a munkát és szegény embertársainkat kell vele megterhelnünk. De éppen ezért kérve-kérem a kormányzatot, hogy azokat az embereket, akik ezt a nehéz munkát végzik, ne mérjék a régi mértékkel, s ne úgy fizessék, ahogyan ezeket a napszámosokat fizetni szokták. Elképedek ugyanis, amidőn látom a mai lapokban, hogy egyes bizottságok miben állapították meg a. tájnapszámokat, 1 pengő 20 fillértől 2 pengő 50 fillérig számítják aratás idején a napszámbéreket. Elkéoedek ettől és valósággal félek, bogy ezeknek a kubikosoknak munkáját is ilyen alacsonyan fogják értékelni, holott az a munka, amelyet végezniök kell, csaknem emberfeletti. Amennyire megnyugtat bennünket, hogy ilyen nagy, hatalmas művel fog gazdagodni a magyar mezőgazdaság, amely lehetővé teszi, hogy az az anyaföld, amelyet eddig szárazság, aszály vert. ezután kiontsa magából a termés javát és dús kalásszal árassza el a Nagy Magyar Alföldet, éppen annyira fáj, ha végiggondoljuk annak a csatornázásnak la történetét, amelyet fél évszázaddal ezelőtt végeztek ebben az országban. De nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni s nem akarok Dinnyés ieren t. képviselőtársam elmondott panaszára hivatkozni, aki az átokcsatorna átkozott sorsát hozta már több ízben a Ház elé. csak annyit mondhatok, hogy nekünk dunántúliaknak í« megyan a speciális bajunk, nekünk is van a Dunántúlon egy ilyen nagy átokcsatornánk, amely az ottani környéket sújtja, veri. A KisBalaton gyönyörű vidéke az a vidék, amelynek talán éppen a fenntartására kellett volna áldozatokat hozni és amely most a csatornázásnak azt a rendszerét siratja, amelyben eddig része volt. A Kis-Balatont ugyanis lecsapolták Keszthelytől egészen Kiskomáromig és olyan vidékeket is belevontak a csatorna-