Képviselőházi napló, 1935. XIV. kötet • 1937. május 31. - 1937. június 22.

Ülésnapok - 1935-230

Az országgyűlés képviselőházának 230. hozatal céljából — amikor az öntözőcsatornák kérdését tárgyaljuk, akkor nincs a Háznak ellenzéke. (Rátz Kálmán: Órákon át nincs!) Ha szennyvíz-csatornákról tanácskoznék a Ház, ha a szennyvíz-csatornák levezetéséről volna szó, akkor népes volna a túloldal, akkor hangosak volnának odaát, mint az országban mindenütt. Elnök: Miután a kormánypárt sincs jelen, kérem a képviselő urat, a tárgyilagosság nevében, ne méltóztassék ilyen szigorú hangon aposztrofálni az ellenzéket. (Derültsép.i Drozdy Győző: A kormánypárt részéről mégis többen jelen vannak, mindenesetre fontosnak tartanám azonban, hogy ennél az igenigen fontos törvényjavaslatnál mégis néhány ellenzéki hang is hallatszana. (Rátz Kálmán (abelépőBuöhingerManófeÍé): Van itt imégis egy ellenzéki; Buchinger Manó! — Buchinger Manó: Mindig is az voltam és az is leszek, amíg ilyen kormánypárt lesz! — Br. Berg Miksa: A képviselő úr elfelejti, hogy mi is elfogadjuk a javaslatot. — Rátz Kálmán: Azért itt lehetnének! — Zaj.) Elnök: Tessék folytatni, képviselő úr! Drozdy Győző: T. Ház! Valahogyan különösnek tűnik fel előttünk, hogy ma egyáltalában tiszántúli öntözésről kell beszélni. (Buchinger Manó: Egyébként, ha nem vagyok indiszkrét, hol van a kormány? — Propper Sándor: A kört négyszögesíti!) Mostanában olvastam egy könyvet, amelynek a szerzője leírja a népvándorlás idejét, leírja az akkor itt élő népeket és bizonyos tájleírásokat ad erről a vidékről. Hogy történelmi szempontból mennyit ér ez a könyv, arra nem akarok kritikai szót vesztegetni, bár ebben a tekintetben is igen érdekes részleteket olvastam belőle, különösen a magyarok bejöveteléről, amiről a mi hivatalos történelmünkkel szemben azt állítja, hogy a magyarok ide való beszivárgása évszázadokon keresztül tartott és szekereikről nevezték őket magyaroknak. Ebben a könyvben, mondom, tájleírásokat találtam a Duna—Tisza közéről, (hogy hogyan és miként élt itt az a nép, amely akkor lakta ezt a földet. Ebben a könyvben olvastam, hogy a Duna—Tisza köze tája hatalmas nádrengeteghezjrolthasonlód-amelyen csak itt-ott bukksaíííak fel" fuzïaszigetek ós ügetek", amelyekben hatalmas nád- és kákamezők hullámzottak a szélben, amelyekben vízimadarak milliói tanyáztak, ibékák brekegtek, a vizekben pedig a szárnyas madarakon kívül a halak és piócák tömkelege élt. Valamikor tehát a honfoglalás idején a Duna—Tisza tája egy ilyen vízrengeteg volt, amelyben csak itt-ott voltak utak és ki szélesült mezők, ahol letelepedhettek őseink, de nagy részüknek bizony már csákányokkal kellett dolgozniuk, hogy egyes területeken megjelenhessek az alföldi vizek királya, a magyar ember, mert mindenütt, amerre a szem ellátott, csak nádrengeteget és vizes területet láthatott az ember., Hosszú időn keresztül valami természetes lecsápolás történhetett itt, mert tudjuk, hogy évszázadok múlva már nagyszerű földdarabok merültek fel itt a vizenyős talajból, amely földekre nemcsak telepítettek őseink, (hanem a török hódoltság idejében bizony már harctérré változott az a föld, amely valamikor vizes és használhatatlan terület volt. Mégis, még a múlt század elején is olyan szörnyűséges vizenyős volt és lehetett ott a vidék, hogy akkori politikusaink valósággal divatossá tették azt a ülése 1937 június 11-én, pénteken. 457 jelszót, hogy le kell csapolni, ki kell szárítani az Alföldet. Jobbnál jobb politikusok álltak ennek az eszmének a szolgálatába, különösen akkor, amikor a nagy Széchenyi István is magáévá tette ezt az eszmét. Az elmúlt század valóban nem is volt más, mint a Tiszántúl lecsapolásának százada, amikor nagy-nagy költséggel, az adózó polgárok nehéz (megterhelésével, valósággal kiszárították nemcsak a Duna—Tisza közét, hanem a Dunántúlt is olyanformán, hogy azután évtizedek alatt egészen elsivatagosodott az a vidék, s olyan aszályossá változott hogy egyes vidékeken bizony kopog az ember sarka alatt a talaj és ha nincsenek igen bővizű, bőcsapadékos esztendők, a Tiszántúl termése nem fedezi még a belső szükségleteket sem. Ennek a vízlecsapolási folyamatnak bekövetkeztek azután a katasztrofális következményei. Beállott az a szárazság, amely valóságos szaiharai állapotokat eredményezett és amely száraz esztendőkben a Tiszántúl nagy részét használhatatlanná tette. Ennek most természetes reakciója lett, hogy valamit csináljunk vissza: ha akkor drága pénzen elvezettük innen a vizeket, igyekezzünk most ezeket a vizeket visszahozni, vagy pedig megfogni, tárolni, hogy öntözésre tudjuk használni, hogy így. öntözés segítségével mégis termékenyebbé tehessük azt a híres tejjel és mézzel folyó Kánaánt. Természetes, hogy amikor ilyen törekvést látunk, akkor csak üdvözölnünk kell azt az alkotó munkát, amely nem politikumokban éli ki magát, hanem ilyen nemzetgazdasági szempontból feltétlenül szükséges és hasznos problémákkal jön az országgyűlés elé. Mert igaza volt előttem szólott t. képviselőtársamnak abban, hogy nemcsak a múltban, hanem a jelenben is minden nemzet foglalkozik azzal, hogy kiszáradt mezőit fellocsolja, megöntözze. En, aki három világrész földjét megtapostam és sokat kóboroltam Amerikában, többféle vízművet láttam. Láttam a kaliforniai nagy öntözőműveket, láttam Utah-ban — a mi Alföldünkhöz hasonló területeken — az öntözési műveket: láttam a Mississipi partján azokat az óriási csatornákat, amelyek inkább a Mississipi áradásai következtében felgyülemlett belvizeket hivatottak levezetni, de mindenütt sokkal könynyebb helyzetet tapasztaltam, mint amilyen a helyzet nálunk. Odaát ezeknél az öntözési műveknél legtöbbször távoli hegyek között lévő völgyeket kerítenek be olyf ormán, hogy azokat nagy vízmedencékké^ képezik ki. s néhol cementmedencévé alakítják, máshol tisztán kőből építik meg ezeket a medencéket. Ezekben a medencékben azután tárolják az olvadásból leáradó vizeket és ezekkel a vizekkel látják el a völgyek és a sík területek vízszükségletét. Amerika mindenesetre elért odáig, hogy minden száraz talajt, amelyet hasznosítani akar, különféle módon már öntöz és így a termelésre hasznossá avat. Magyarországon emlékezetem szerint még sohasem történt hasonló célra ilyen nagy befektetés, mintamilyenrőlmost szó van. 250.000 hold megmentése, termővé tétele, amely területet 15 esztendei munkával a magyar nép számára eredményekben dússá akar avatni ez a kormányzat, olyan cselekmény, amely valóban elismerésre méltó. Az a nagy áldozatkészség, amivel a nemzet ezt a problémát figyelemmel kíséri és fogadja, ' az, hogy 80 millió pengős befektetéssel lehet 64* -