Képviselőházi napló, 1935. XIV. kötet • 1937. május 31. - 1937. június 22.

Ülésnapok - 1935-229

Az országgyűlés képviselőházának 229. igen kitűnően intézik, — én ehhez nem értek — de gazdasági és kereskedelempolitikával igazán minél kevesebbet foglalkoznak. A mélyen t. miniszterelnök úr egy ilyen tárgyban hozzá intézett interpellációmra igen diplomatikus, igen finom írásbeli válaszban felelt, amelyet mindenki a maga számára íruktifikálhat, ha akarja, úgy, ahogyan általában a miniszterelnök úr nyilatkozatai közt más téren is vannak olyanok, amelyeket mindkét, esetleg egymással szemben álló párt is fruktifikálhat a maga számára, de a gazdasági szabadság felé való irányzatot a legtávolabbról sem lehet semmiféle kormánynyilatkoziatból kimagyarázni, még kevésbbé lehet látni olyan cselekedetet, amelyből ez következtethető volna. T. Képviselőház! Ebben a tekintetben különösen bátor vagyok egy olyan témát megérinteni és például felhozni, amely a földmíyelésügyi miniszter úr hatáskörébe tartozik, amelyről Béldi Béla t. képviselőtársam is beszélt a múltkor s ez a tüziiamonopólium tragikomédiája. (Farkas István: Ez igaz!) 1933-ban az akkori kormány valóban egy monopolisztikus koncessziót adott, amely ellen én az első pillanattól kezdve ismételten küzdöttem és harcoltam itt a Házban. De ha 1933-ban a tűzifának ez a monopolizálása és ebből egy nagy nyereségnek egy magáncsoport részére való átengedése rendkívül nagy közgazdasági hiba is volt, mégis valamennyire meg lehetett akkor érteni azért, mert abban az időben a tűzifa ára valóban alacsony volt s ha valaki nem volt meggyőződve arról, hogy az ilyen korlátozó intézkedések mindig több bajt, mint előnyt jelentenek, az arra gondolhatott, hogy 250 pengős vagónonkénti bükktűzifaár mellett valóban a termelők alátámasztására van szükség. (Az elnöki széket Táhy László foglalja el.) Akkor is ismételten kifejtettem, — és Esterházy Móric gróf igen t. képviselőtársam velem együtt a bizottságban és itt a parlamentben ugyanezt az álláspontot foglalta el — hogy amennyiben a tűzifatermelők, az erdőbirtoko; sok számára a kormány alá akarja támasztani a faárakat, ehhez nincsen szükség egy monopolisztikus szervezetre, ehhez nincsen szükség arra, hogy egy magáncsoport járadékszerű nemzeti ajándékot kapjon, hanem ehhez elégséges az, hogy miután tűzifában importra vagyunk utalva, egy olyan iroda létesüljön, amely a tüzif aimportot csak olyan méretekben engedélyezi, hogy az engedélyezésnek^ ez^ a mértéke alátámasszon egy bizonyos árszínvonalat, amelyet a kormány az erdőbirtokosok szempontjából szükségesnek tart. De ha eredetileg hibás és téves volt ennek a koncessziós gondolatnak a kiindulási pontja, akkor mit «•rólunk ahhoz, ha a mai időkben — amikor már nem 250, hanem 400 pengő a tűzifa ára és amikor az idexszám a Statisztikai Hivatal legutóbbi indexszámítása szerint 149-en áll, vagyis a nagybani tűzifakereskedelmi ár már 50

Vokal nagyobb, mint a békében volt, amikor tehát már szó sincs arról, hogy az alacsony árak folytán szenvedő erdőbirtokosokat kellene alátámasztani, hanem égetően aktuális és sürgős kérdéssé vált az, hogy miként lehet a fogyasztókat a tüzifaár emelkedésével szemben megvédeni (Fábián Béla: így van! A legnagyobb fauzsora van az országban!) — újból létesít egy koncessziós részvénytársaságot, amely minimális árakat állapít meg, amely ár nyereséülése 1937 június 10-en, csütörtökön. 425 get juttat azoknak, akik részvénytársaságot alapitanák. Ez jelzi a kormánynak azt a polilikai irányzatát, hogy ő a megkötöttségeknek, a korlátozásoknak, a megkötöttségek és korlátozások mindenáron való fenntartásának és fokozásának híve és barátja. (Fábián Béla: Aranyért lehet már csak fát kapni az országban!) Már a régi koncessziós vállalat idejében megbízta a kormány az Árvizsgáló Bizottságot, hogy objektív tanulmány alapján állapítsa_ meg, vájjon szükség van-e még a koncessziós szervre az erdőgazdaságok érdekei szempontjából az árszínvonal tekintetében. Az Árvizsgáló Bizottság jelentését, amelyben ezt a kérdést tárgyalja, csodálatosképpen soha közhírré nem tették, titokban tartották és csak a titkok köréből szivárgott ki az, hogy az Árvizsgáló Bizottság azt az álláspontot foglalta el, hogy a tűzifa drágábban kerül a fogyasztóhoz, mint ahogyan azt a legmesszebbmenő erdőbirtokosi érdek is megkívánja, (tfgy van! Ügy van! half elől.) Azóta a tüzifaár folyton, igen meredek síkon tovább emelkedett. Ennek ellenére azonban mit látunk! Látjuk, hogy a kormány ragaszkodik ahhoz, hogy egy monopolisztikus szerv legyen és ragaszkodik ahhoz, hogy ez a koncessziós rendszer tovább fennmaradjon, sőt ragaszkodik most már ahhoz, — úgy mondják — hogy ez ötéves szerződéssel biztosittassék. (Meizler Károly: A fogyasztókat ki védi megl?) A földmívelésügyi miniszter úr egyik; beszédében meglehetősen rejtélyes és titokzatos felvilágosításokat adott, amelyekből többek között az is kiderülhetett volna, hogy ez a fogyasztók érdekeit is hivatva volna szolgálni. (Müller Antal: 7 pengő 40 fillér a faár!) Azt H állítja a földmívelésügyj miniszter úr, hogy ez teljesen altruisztikus szerv ' lesz, amelynek egész hasznát az államkincstár fogja élvezni. (Meizler Károly: Éber Antal is ilyen naiv? — Fálbián Béla: Nem hiszi ő el!) Nem tudom, miért alakulna akkor ez a részvénytársaság és nem tudom, miért volna akkor az erdőbirtokosok, a fakereskedők és a fatermelők között ez a versengés abban az irányban, hogy ez a részvénytársaság megalakuljon. Én ismerem a tervezetet, — ha ugyan ez a legutóbbi "' tervezet, mert ez a tervezet már x-szer megváltozott —amelyben azt mondják, hogy a 4%-os osztalékon felüli nyereséget a koncessziós szerv tartozik az államkincstárnak beszolgáltatni. De ez nem jelent semmit, mert ha a nagy erdőbirtokosok kézbe kapják ezt a koncessziós szervet, akkor nem kell nekik osztalékra menni egy 500.000 pengős részvénytársaságnál, elég, ha üzleti politikájukat úgy irányítják, hogy a fa ára minél magasabb legyen, hogy a fának az átvétele a szerv részéről velük szemben másképpen minősüljön, mint a szervben nemrészes fatermelőkkel vagy erdőbirtokosokkal szemben. Ez az a kiszámíthatatlan, az erdőkincstárnak semmi esetre sem jutó és senki által sem ismert, ki sem kalkulálható haszon lesz a bázisa annak, amit a fogyasztó polgárok óriási kárára ez a gazdálkodási rendszer öt évig folytatni fog. A jelenlegi kormány politikájának egyik vezető irányául azt halljuk emlegetni, hogy népi politikát, szociális politikát folytat. (Kertész Miklós: A nép meg fog fagyni!) Engedelmet kérek, hol van nagyobb alkalom arra, hogy a népies, a szociális politika alkalmaztassék, mint itt, ahol néhány nagy erdőbirtokosnak, óriási erdők birtokosainak érdekei szemben állanak ezer és ezer kisvá-