Képviselőházi napló, 1935. XIV. kötet • 1937. május 31. - 1937. június 22.

Ülésnapok - 1935-225

Áz országgyűlés képviselőházának mellékletet!) szépirodalmi, művészeti, tudomá­nyos tájékoztatót, hetenkint érdekes híradókat (Rassay Károly: Négy filléréirt is megkapta! Es adóban megfizette!) és ráadásul legalább egy toronyórát láncostul kapjon. Méltóztassék elhinni, hogy a magyar sajtókérdésnek ez az egyiiik leglényegesebb és legfájdalmasabb része (Ügy van! Ügy van!) és amíg ia) magyar közön­ség rá inem jön arra, hogy amíg nem. ő tartja el saját áldózatkészs égével azt a lapot, laonely­től a miagta érdekeinek objektív és hűséges szol­gálatát várja, (Rassay Károly: Igaz! Ügy van!) addig nem lesz igazán egészséges a ma­gyar sajtó. (Meizler Károly: Csakhogy nines egyforma teherbírás! Más az egyiík oldalon és más a másikon! — Zaj és mozgás a bal- és a szélsőbaloldalon.) T. Ház! Méltóztasisék elhinni, hogy a sajtóirefoinm leghatásosabb ^ módja tulajdonikép­pen a lapterjedelemimel arányos lap-árminimá­lás lesz, talán) némi büntető jógii szadkcaókfcal kaposolatbialn, hogy milyen pénzeket fogadhat el a sajtó az előfizetési díjakon kívül. (Rassay Károly: Nyilvános ellenőrzés alá! — Helyeslés a bal- és a jobboldalon. — Rassay Károly: Ál­landóan követeljük és feljánljuk! — Meizler Károly: Ha meg lehetne ezt valósítani! De olyan revizor nincs!) Ez volna a valóban ese­dékes sajtórefoxm. T. Ház! Kérniém Rassay képviselőtársamat aSöra, Ihogy szíveskedjiék még egy kis türelem­mel lenni. A isajtókérdés kiadói oldalával való foglalkozást a magam részéről befejeztem, most a sajtókérdésnek másik részéről szeretnék be­szélni, amelyet én valahogyan fontosabbnak is érzelk és ez laiz ujságíró-fcérdés rendezése. Szilárd meggyőződésem, hogy a léginagyobb közvéleményt formáló erőnek, a sajtónak jelen­leg valóban beteges 1 , egészségtelen állapotát semmiféle sajtórefonm nem orvosolhatjai, ha figyelmen kívül Ihagyja az újságíró-kérdés ren­dezését. Ennek a kérdésnek a vizsgálatánál teljes objektivitással meg Ikell állapítanunk, hogy a sajtónak a fentvázolt beteg állapotáért igen kicsiny részben terheli a felelősség az útiságírótársiadalmiat. Meg kell állapítanom, hogy az úgynevezett sajtószabadságból a lég­kisebb rész jut az alkalmazott újságírói kar­nak. Maljdnem személy szerint ismerem az egész magyar ujságírótársadalmat és meg kell állapítanom', nyugodt lélekkel mondhatom, hogy ennek a magyar újságíró társadalomnak nívója, szelleme, tendenciája sokkal, de sokkal jobb, miiint ahogy az a (megjelenő lapok: hasáb­jain megnyilatkozik. (Ügy van! Ügy van! — Meizler Károly: Nem. érvényesülnek! — Jur­csek Béla; A kiadok ... — Halljwk! Halljuk! balfelől.) — Rögtön rá fogok mutatni, kedves képviselőtársam. Azért rendkívüli fontosságú az ia) kérdés,, hogy a sokat emlegetett sajtó­fceform; kérdését ebből a szempontból is figye­lembe vegyük. Nem győzőm eléggé hangsúlyozni, hogy nem lehet igazán hatékony sajtóreformot csi­nálni az újságírókor dés rendezése nélkül. Az idő rövidsége miatt csak vázolni szeretném azt, a gondolatmenetet, amely logikusan ráve­zet ennek a tételnek igazolására. A lap vállal­kozás két erőre támaszkodik: az anyagi tőkére és a szellemi apportra. Kétségtelen, hogy ia kettő közül a szellemi apport, amit az újság­író hoz, a lényegesebb. Ma azonban az a hely­zet, hogy a vállalkozásnak ezt a szellemi apportját jóformán semmiféle vagy legalább is nagyon csekély és nagyon gyenge társa­dalmi biztosíték védi. Az újságíró jóformán 225. ülése 1937 június U-én, pénteken. 26? teljesen ki van szolgáltatva kiadójának, min­denesetre sokkal jobban, mint példának okáért a betűszedő nyomdász. Ez az állapot nyilván­valóan egészségtelen. Ha a közvéleményt for­máló legnagyobb szellemi erők egyikétől, az újságírótól nagyobb felelősséget akarunk kö­vetelni a köz érdekével szemben, akkor első­sorban az újságíró egyéni szabadságát, vagyis nagyobb szociális biztonságát kell megerősíte­nünk a vállalkozó tőkével szemben. A gyakorlatban ez így hangzik: ha egész­ségesebb sajtóviszonyokat akarunk teremteni, akkor ám követeljük meg a cikkek íróinak egyéni felelősségét akár a legsúlyosabb szank­ciókkal is, de nagyobb ; felelősséget csak na­gyobb szabadsággal és gazdasági, szociális biztonsággal rendelkező egyénektől követelhe­tünk. Ezért minden sajtóreform elengedhetet­len követelménye, illetőleg előzménye a ma­gyar ujságírórend szociális helyzetének meg­erősítése, az autonóm kamara felállítása, akár kollektív formában, akár másféle rendszerrel à szerződések biztosítása és mindenekfelett és mindenekelőtt az újságírói nyugdíjintézmény biztosítása. (Rupert Rezső: Az utóbbi kettő kell! A kamarákból elég volt! A kamara az újságírónak börtön!) T. Ház! Egészen röviden csak ezeket vol­tam bátor elmondani a sajtókérdésről és most röviden beszélni szeretnék arról a problémá­ról, amelyet a költségvetési vita folyamán több felszólaló érintett: a magyar írók egy fiatal csoportjának arról az akciójáról, ame­lyet röviden falukutatásnak, szociográfiái munkásságnak neveztek. (Jurcsek Béla: Amit cenzúráz az Athenaeum!) Szeretném a t. Ház szíves figyelmét fel­hívni arra, hogy itt nem egy elszigetelt kis csoportnak különleges irodalmi akciójáról van szó, hanem sokkal jelentősebb es egyetemesebb jellegű mozgalomról, amely áthatja az egész fiatalabb magyar irodalmat. Itt nem egy vagy két kiadóvállalat üzleti vállalkozásáról van szó, nem is csupán a szociográfiával fog­lalkozó néhány író ügyéről, hanem jóformán az egész fiatal magyar írónemzedék döntő jelentőségű állásfoglalásáról vagy legalább is irányzatáról, amelyről még a laikus, a felüle­tes szemlélő is megállapíthatja, hogy ez a fiatal magyar irodalom a maga reprezentáns egyéniségeiben rendkívül szenvedélyes érdek­lődéssel fordul a, nemzeti közösség nagy sors­problémái felé, főleg és elsősorban azonban a népi tömegek - sorsa és problémái felé. Nem­csak a kifejezetten szociográfiai irodalommal foglalkozó fiatal írók, nemcsak a fiatal törté­netírók vagy társadalomtudományi kérdéseket boncoló írónemzedék, de a szépirodalom kü­lönböző műfajainak kiváló képviselői is jó­formán valamennyien a népi sors kérdését vizsgálják és világítják meg műveikben. A háború előtti l'art pour l'art irodalmi tendenciával szemben ez a fiatal magyar író­generáció, amely kibontakozásában a magyar irodalom igazán nagy generációjának mutat­kozik és ígérkezik, a szociális felelősség ébre­désének a kifejezője. Ennek a generációnak legnagyobb lírikusai: Erdélyi József, Illyés Gyula^ Szabó Lőrinc, regényírói: Tamási Áron, Kodolanyi János, Nyirő József, Zilahy Lajos, Terstyánszky J. Jenő; a a nagyszerű és való­ban európai [horizontú essay-isták közül Cs. Szabó László és Németh, László lírai lendüle­tükben, emberábrázolásukban és prohlémalátá­sukhan is mind-mind azt a nagy és felelősség-

Next

/
Thumbnails
Contents