Képviselőházi napló, 1935. XIV. kötet • 1937. május 31. - 1937. június 22.

Ülésnapok - 1935-225

Az országgyűlés képviselőházának 225. ülése 1937 június k-én, pénteken, 259 siességüket fitogtassák. En azt »hiszem, hogy Európa még sokáig fog odajutni, hogy a Népszövetségen, Locarnón, Genfen és mit tudom, min keresztül, érvényesíthesse külön fegyverkezés és katonai alátámasztás nélkül a különböző nemzetközi megállapodásokat és igazságokat. S ezzel kapcsolatiban azt hiszem, nem utolsó probléma és szorosan összefügg éppen a béke és a gazdasági (kiegyensúlyozottság' kérdésével az a probléma, amellyel az általánost vitában is foglalkoztam, nevezetesen, hogy erősítsük a katonai érzést, a harcos szellemet, a hősi virtust éppen 'aktkor, amikor a katonai egyenjogúsításért küzdünk, azzal, hogy a háború volt katonáit és a magyar frontharcosokat részesítsük abban a tiszteletben és megbecsülésben, amelyet őlk vérrel érdemeltek meg a négyévi keserves küzdelemlben. Azt hiszem, ebben a vonatkozásban nincs itt a Háziban pártkülönibség és azt hiszem, könnyű a feladatom, mert hiszen ezzel a profblémával a kormány is szeretettel és megéirtéssel foglalkozik. Nekem speciel! szívügyem, mert közibük tartozom;, mert minidig visszatórőleg foglalkozóim ezzel a problémával, mert hiszen a mi frontközösségünk ma is fennáll, olyan erősen és olyan elszakíthatatlanul, amit csak az együtt olntott és egymásért folyó vér köteléke képes összetartani. Iszonyú erő ez, Ihogy különböző vallású, foglalkozású, anyagi helyzetű, korú, különböző társadalmi rendhez tartozó emberek, parasztok, munkások, arisztokraták egy táboriban szeretetben, hazafiasságban és bajtársi érzésben egyesülnek. Es ha veszem, hogy az egész magyar hadsereg 30.000 főt számlál, ha veszem azt, hogy 500 Lenin-fiúval meg lehetett csinálni a vörös forradalmat és (ha hozzáveszem, hogy ma is majdnem félmillió frontharcos áll az ország rendelkezésére, akkor azt hiszem, megdöbbentő számot hoztam a Ház elé és igazoltam a frontiharcostörvény szükségszerűségét. Minden gyűlésünkön, össze jövetelünkön és ünnepélyünkön két arcvonal van jelen, a múlt és a jelen S< mindkettő egy jobb jövőért. Ott van azoknak emléke, akik ott maradtak, akik már elvegyültek a földdel és ott vannak azok, aki visszajöttek és még élnek. Kegyetlen ez a kontraszt, tagadhatatlan, de ide kellett, hogy hozzam, mert ez a kontraszt tart össze minket frontharcosokat. Az első sízó a imi gyű-, léseinken mindig âz első arcvonalé, az ő emléküké, az ő hősiességüké. A második sorban igen sokan vannak kitüntetett mellel, de sok elkeseredett, sok Ibarázdás- és gondterhes arc, sok rongyos ruha, sok Özvegyi fátyol, sok fekete szemüveg van, sok a• csonk éis sok'a mankó, amelyek mind megannyi fekete felkiáltójelek állanak a magyar életben. Es még se elégedetlenkednek és zúgolódnak; fegyelem, tisztesség és törvénytisztelet uralja ezeket a sorokat és ha még egyszer menni kellene, egyik se gondolkozna egy pillanatig^ sem. Ez a frontharcosok tábora. (Meizler Károly: A Gyosz. meg nyugtalankodik!) . Ez a tábor kétségkívül konzervatív, kétségkívül nemzeti érzésű, kétségkívül híve a rendnek, mert hiszen abban nevelkedett, híve a békének^ a társadalmi és polgári boldogulásnak, mert hiszen ismeri a háború borzalmait és a társadalmi és polgári boldogulásért szenvedett és-' küszködött négy éven keresztül, ez a tábor 18 éve várja únos-úntalan, hogy a nemzeti (megbecsülést végre törvénybe iktassák, kéri, hogy sérelmei orvosoltassanak, kéri különösen, hogy azok az időbeli sérelmei orvosoltassanak, amelyek abból az időveszteségből eredtek^ amely időt a fronton töltöttek. Én nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni, hiszen már annyiszor és olyan sokszor elmondottuk sérelmeinket. Nem is akarom sürgetni a frontharcostörvényt, mert hiszen a kormány bejelentette, hogy azt még a nyári szünet előtt beterjeszti. (Gr. Takách-Tolvay József: ÍKét hét múlva kell, hogy jöjjön!) Ellenben egyet le akarok szögezni az ország nagy nyilvánossága előtt, ez pedig az, hogy mi olyan törvényt várunk,, amely nem a jótékonyság jegyében fog intézkedni, hanem a nemzet becsületbeli adósságát fogja végre rendezni. (Ügy vanl Ügy van!) Biztosítom a kormányt és a honvédelmi miniszter urat, hogy ebben a vonatkozásban mint egy embert fogja maga mögött találni az egész Házat és az egész magyar sajtó támogatását pártkülönbség nélkül. (Ügy van! Ügy van! — Gr. Takách-Tolvay József: Ha jó törvény lesz!) Én azt hiszem, egy új választás előkészítésének, amikor szélsőségekről és kautélákról beszélünk, nem lesz ártalmára egy ilyen becsületes, tisztességes frontharcostörvény megalkotása. Igen sok keserűséget lehetne ezzel levezetni. A honvédelmi miniszter úr éppen a múltkoriban járta a külföldet és valószínűleg találkozott ott velünk együtt frontot járt külföldi bajtársainkkal, akiknek minden megfelelő és előkelő pozíciót biztosítottak az illetékes kormányok, nem azért, hogy a hadi érdemeket ismerjék el, hanem azért, mert rájöttek arra, hogy előnyösen befolyásolja az új nemzedék jellemének kialakulását a volt háború katonáinak megbecsülése (Meizler Károly: Nálunk háttérbe kerülnek a frontharcosok!) és ez fejleszti a katonai erényeket. Mert eggyel legyünk tisztában: nem elég^ repülőgépeket és tankokat építeni és nem elég ezek légióinak élére hadvezéreket állítani, mert hiába mindez, ha nincs mögötte a jó, fegyelmezett és hazafias érzésű katona. (Ügy van! Ügy van!) Ezeket a szervezeteket szerény véleményem szerint minden magyarnak kötelessége támogatni, mert ezek minden felforgatással és szélsőséggel szemben a parancsnak és a törvénynek engedelmeskednek mindenütt s falun és városban egyformán számíthat minden becsületes és tisztessége magyar ügy ennek a tábornak támogatására. (Gr. Takách-Tolvay József: Ügy van!) Mélyen t., Ház! Nemzetközi vonatkozásiban sem véletlen az, hogy éppen a frontharcosok voltak azok, r akik legádázabb ellenségeikkel legelőször találták meg^ a kibékülést és legelőször rázták meg egymás kezét

% Aki tehát ezeket a szervezeteket támogatja és istápolja, az, én úgy érzem, a nemzetek közötti megbékül ést is szolgálja. Másutt a frontharcosok politikai faktorok lettek, országokat építettek rájuk Olaszországban, Németországban, Lengyelországban. Mi mit kérünk? (Gr. Takách-Tolvay József: Igazságot!) Sérelmeink orvoslását kérjük. Mi nem kérünk semmi egyebet, mint egy kis megbecsülést és ehhez egy falat kenyeret. (Meizler Károly: Legalább ne legyenek hátrányosabb helyzetben a frontharcosok!) En azt hiszem, ezt megadhatja a nemzet. Meg vagyok győződve róla, hogy a honvédelmi miniszter úr ismeri a mi helyzetünket {Gr. Takách-Tolvay József: Ne büntessék a frontharcosokat!) és szeretettel foglalkozik vele. Mi ismerjük az ország- teherbírók épességének határait, de ismerjük és tud-