Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-210

78 Az országgyűlés képviselőházának 210. ülése 1937 május 11-én, kedden. inak újabb és újabb erőkifejtést igényelnek a társadalom, az állam, neszéről és ha van valaimi, ami eibben a teudntetben 'sajnálatos, az az, hogy be kell látnunk, bogy a szükségletek végtelenek, míg ellenben azok az eszközök, amelyekkel a szüségeteket kielégíteni tudnók, nagyon is végesek. (Meskó Rudolf: Ez így van!) Ha áll a magángazdaságra nézve az, hogy az elmúlt evek romboló hatása a magángazdaság szabad törekvéseit s életerejét megbénította, százszorosan áll ez az államra, az államkincstárra néizve, amely az állampogárok adófilléreiből nem tudott kisajtolni olyan összegeket, amelyek elegendők lettek volna azoknak a hiányoknak pótlására, amelyeket mi is fájdalmasan észlelünk. T. Képviselőház! A legutóbbi évek romboló gazdasági válsága közepette aránytalanságok keletkeztek a magyar társadalomban az egyes foglalkozási ágak között a jövedelmezőség tekintetében. Ezek az aránytalanságok óriási eltolódást okoztak a termelés különféle ágaiban. Éppen ma Bethlen István gróf nagyhatású beszédében is foglalkozott ezzel a kérdéssel és maga is megállapította, hogy a mezőgazdaság hátrányára óriási eltolódás következett be a romlás nehéz idejében. Ezt az el; tolódást részben a háború, részben az infláció hozta létre es ebben a tekintetben leginkább éreztette hatását a gazdasági válság. A magyar állam nem tudott olyan rohamosan elébük vágni a romboló eseményeknek, mint amilyen erős volt az események rohama, mert az inflációnak: és a gazdasági válságnak az lett az okszerű következménye, hogy azok a társadalmi osztályok is meggyengültek, amelyeknek segítségével a hiányokat pótolni lehetett volna. Nem volt tehát a magyar államban olyan erőtartalék, amelynek igénybevételével gazdasági életünk réseit be lehetett volna tömni. Most azonban elérkeztünk már ahhoz, az időponthoz, amikor egy kissé bizakodóbban nézhetünk a jövendőbe', amáre reális támpontot ad nekünk ez a most igen józanul és nagy szociális megértéssel összeállított költségvetés. Most már igenis felállíthatunk olyan követeléseket és támaszthatunk olyan kívánalmakat, amelyek legalább is odáig, kell hogy menjenek, hogy ezeknek az óriási eltolódásoknak végletei egymáshoz közelebb ke; rüljenek. Ez nemcsak azoknak a társadalmi osztályoknak áll érdekében, amelyek a romlás folytán legjobban érdekeltek, hanem azoknak is érdekükben áll, akiknek áldozathozatala nélkül megoldáshoz elérni nem lehet; mert ha erre az áldozatra nem szánják el magukat, akkor még erősebben fog hullámozni ebben az országban tőkeelleiies, kartelellcnes és ingóvagyonellenes hangulat, amely ma is uralkodik. Tehát már védekezésül is el kell magukat határozni ok az áldozathozatalra. Azok a problémák, amelyeket beszédem folyamán érinteni akarok, a falufejlesztéssel s a falu legnehezebb, noha talán apró fájdalmaival Összefüggőek. (Halljuk! Halljuk! jobbfelől.) Ki akarok térni azokra a kormányintézkedésekre, amelyek ezeknek a bajoknak orvoslására voltak szánva és amelyeknek mélyreható értékét, ha kritikai éllel érintem is, egy csöppet sem akarom csökkenteni, hanem azokkal a megjegyzésekkel, amelyeikkel ezeket az intézkedéseket kisérni fogom, inkább tökéletesítésüket akarom elérni. Elsősorban foglalkozni kívánok az egyszoba-konyhás, bérjövedelemből élő falusi háztulajdonosok házadójának és járulékainak elengedéséveh A kormányt itt valószínűleg az az intenció vezette, hogy adómentes létminimumot teremtsen egy olyan társadalmi réteg számára, amelynek anyagi ereje semmiféle közterhet nem bír el. Ha ezen a nyomon továbbhaladok, akkor tökéletesítve látnám a gondolatot azáltal, ha ezek a kedvezmények kiterjesztetnének azokra is, akik nemcsak bérjövedelemből, hanem bármiféle munkaviszonyból is szerzik jövedelmüket, ha egyébként keresetük nem nagyobb, mint azoké, akikre ezek a kedvezmények már vonatkoznak. A házadó a falusi lakosság számára aránytalan terhet jelent. A falusi egyszerű, kisértókú házak megadóztatása a mai házadóalapon lényegesen túlhaladja azt a mértéket, amelyet, anyagi jövedelmüknél fogva elbírhatnak azok a háztulajdonosok, akik házadó fizetésére kötelezettek. Csak az iparosokat említem meg. A falusi iparost nem lehet abba a fogalomkörbe vonni, mint a városi iparost. A falusi onáiló iparos lényegében ugyan képesítéssel bír, tulajdonképpen azonban mezőgazda is, mert hiszen a maga iparával rendszerint nem t.íd annyit megkeresni, mint amennyi családjának eltartásához feltétlenül szükséges volna. Az ő keresetük tehát egyáltalában nem haladja túl azoknak a kereseti viszonyait, akik ebben a kedvezményben már részesültek. A falusi iparos nem hitelképes, .közszállításokban részben szervezetlenségénél, részben egyéb gazdasági okoknál fogva nem tud résztvenni. Ha tehát ugyanolyan jövedelme van, mint azoknak, akik ezt a kedvezményt már élvezik, nem látom indokát annak, hogy az adómentes létminimumból kimaradjanak. Szeretném házadórendszerünket a falusi kisértékű házakra nézve megváltoztatni, mégpedig úgy, hogy visszaáll a békebeli házosztályadó. A másik probléma, amelyet a kormány a megoldáshoz közel vitt, — amiért a pénzügyminiszter úrról igen nagy dicsérettel kell megemlékeznem — a földhöz juttatottak kérdése. (Úgy van! Ügy van!) A törvény eredeti intenciója az volt, hogy a földbirtokreform során földhöz jussanak olyanok, akik saját erejükből nem tudtak volna maguknak főidet, vagy házat szerezni és hogy munkájuk révén maradjon nekik az évi 'termés eredményéből annyi, amennyivel szegényes létfenntartásukat megjavíthatják. Meg kell állapítani, hogy a törvény intencióját a következmények még csak meg sem közelítették. Nem vonom kétségbe, hogy a földbirtokreform befejezése óta napvilágot láttak jószándékű kormányrendeletek, ezek azonban rendszerint elkéstek. A hanyatlás rohama olyan erős volt, hogy azt a szabályozással nem lehetett utolérni, tehát a legjobb szándékú rendeletek is, amiktfr gyakorlati megvalósításra kerültek, célttévesztetteknek voltak mondhatók. Az első lényeges javítás, amely ezen a téren történt, a pénzügyminiszter úr elődjének korából származik, aki becsületesen törekedett arra, hogy ezt a kérdést az élethez valahogyan közelebb hozza. A hanyatlás azonban 1932-től még mindig tartott — gondolom, mélypontjának talán az 1935. év eleje volna nevezhető, akkor yofí némi állandósulás észlelhető a gazdasági életben — s addig ezek a rendeletek egyáltalában nem állottak arányban sem a föld forgalmi viszonyaival, sem pedig azoknak kareseti vagy jövedelmi viszonyaival, akik a földreform során földhöz jutottak. Sokszor elhangzott itt a Házban, hogy nem is volt az államnak erkölcsi jogosultsága sem, hogy a gazdasági lehe-