Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-210

Az országgyűlés képviselőházának 2 hogy a nagyipar adóinak tekintélyes részét a fogyasztóira hárítja át. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) PJzt a részt nem az ipar, hanem megint a fogyasztó és közöttük a mezőgazdasági is, de természetesen az iparral foglalkozó közönség is fizeti meg. (Ügy van! Ügy van!) Es megfeledkezett egy másik körülményről is, arról, hogy az ingó tőkében lévő vagyon, a vállalkozás, a konjunkturális jövedelem sokkal könnyebben bújik ki az adózás alól, mint a föld és házbirto'k, (Úgy van! Ügy van! a jobboldalon.) amelyek a maguk részéről sem az adót áthárítani, sem annak legkisebb öszszegei tekintetében kibújni nem tudnak. Elkerülhetetlennek tartok tehát egy adóreformot. (Ügy van! Ügy van! — Helyeslés a jobb- és a baloldalon.) Ezt előkészíteni, az előtanulmányokat elvégezni annak keresztülvitele szempontjából: a kormányzatnak kötelessége. Megengedem, hogy ezt a mai pénzügyi helyzetben keresztülvinni nem lehet, de egy adóreform hosszú évek tanulmányait teszi szükségessé és kérem a pénzügyminiszter urat, hogy a túlzott adók csökkentése érdekében, az egyenlőtlenségek megszüntetése érdekében és különösen az adóáthárítás és az adó alól való kibújás szempontjából méltóztassék ezt a kérdést komoly és beható tanulmány tárgyává tenni. Elkerülhetetlen az is, hogy egy adóreform rendjén, minthogy bevételeink csökkenni fognak, új bevételi források megnyitása Is tanulmány tárgyává tétessék. (Ügy van! Ügy van!) A magam részéről nem új adók bevezetésére, hanem az állami monopóliumoknak, mint jövedékeknek sokkal szélesebb térre való kiterjesztésére gondolok, — mint ahogyan azt felszólalásaimban már többízben hangsúlyoztam — mert ez az egyedüli módszer, hogy a kieső adókat más bevételi forrásokkal pótoljuk, amelyek viszont a közönséget olyan mértékben nem terhelik meg, mint az egyenes-, vagy a közvetett adók. A nagy nemzeti célok szolgálata kell, hogy legyen a költségvetés. Ha ebből a szempontból nézem a költségvetést, elsősorban a hadsereg kérdése ötlik szemembe. (Ügy van! Ügy van!) A magyar nemzeti hadsereg költségvetése, leszámítva a nyugdíjakat és a rokkantak, a hadiárvák, a hadiözvegyek terheit, 110 millió pengőt tesz ki, a költségvetés 9% -át, ugyanakkor, amikor a szomszéd államok és más európai és egyéb államok jövedelmüknek 25—30—40 — sőt van olyan állam is, amely 50%-át — fordítják hadseregükre. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy ez a kérdés összefügg a trianoni szerződés egyenlőtlenségi pontjával, amelynek értelmében meg vagyunk fosztva attól a védelemtől, amelyre minden államnak igénye van. Tudom és honorálom azokat a külpolitikai szempontokat is, amelyek ennél a kérdésnél latba esnek. Nekünk azonban nem jogra, hanem hadseregre van szükségünk! (Ügy van! Ügy van!) — Élénk helyeslés.) És én azt kérem a mélyen t. pénzügyminiszter úrtól és honvédelmi miniszter úrtól, méltóztassanak minden felesleges krajcárt erre a célra fordítani, (Általános helyeslés.) mert a mai európai helyzetben ez a kérdés a nemzet létének, és jövőjének kérdése. (Ügy van! Ügy van!) En eredetileg egy határozati javaslatot szerettem volna beadni, amely határozati javaslatban a Ház kötelezte volna a kormányt, hogy amennyiben a költségvetési év végén a kiadásokkal szemben feleslegek mutatkoznak, ezek a feleslegek a hadsereg felszerelésének ki0. utese Í937 május ii-en, kedden. 64 I egészítésére fordíttassanak. Nem teszem meg ezt a javaslatot, de tisztán azért nem, hogy kifelé félre ne értessék ez. Bízom azonban abban, hogy a kormány^ nyilatkozni fog, hogy a maga részérő^ ilyen értelemben fogja fel a hadsereg szerepét és a maga kötelességét a hadsereggel szemben. (Általános helyeslés.) Kétségtelen, hogy a költségvetés a szociális, a kulturális, a népegészségügyi és egyéb igények kielégítésére szükséges kiadásoknak egész sorát tartalmazza. A magam részéről meleg szeretettel üdvözlöm a kormányt ezen az úton s azt szeretném, ha ezekre a célokra, különösen a szociális célokra, még többet fordítanának. Látom azt az őszinte, azt a becsületes törekvést, ha kis keretek között is, hogy minden fontos szociális kérdés a költségvetésben megtalálja a maga kisebb összegét s ezért bízom benne, hogy ha pénzügyi helyzetünk javulni fog, azok a kérdések, amelyek az ország szociális harmóniája, az ország politikai harmóniája szempontjából is olyan nagy jelentőségűek, rendre-rendre megoldást fognak nyerni. A gazdasági élet a javulás tendenciáit tünteti fel, messze vagyunk azonban attól, hogy a helyzetet szanáltnak tekinthetnők. Kétségtelen, hogy a javulás oka egyfelől a világpiaci helyzet javulása, másfelől az a detail-munka, amelyet a jelenlegi és az előző kormányok a krízisek óta folytattak pénzügyi, közgazdasági és valutáris helyzetünk megvédése érdekében és amely munka rendjén, megengedem, mélyreható beavatkozás eszközöltetett a gazdasági élet szabadságába. En csak azt állítom, hogy helyzetünk javulása ma még nem áll organikus alapokon, hanem jórészt annak az intervenciónak eredménye, amely részben a római paktum alapján, részben pedig kivitelünk támogatásával és egyéb intézkedésekkel vált lehetővé. Sokan kifogásolják ezt az intervencionizmust holott az egész világon intervenció van ma a gazdasági élet területén, (Ügy van! Ügy van! jobbfelől és középen.) a demokratikus országokban éppúgy, mint a diktatórikus államformájú országokban. {Ügy van! Ügy van! jobbfelől és középen.) Aki figyelemmel kísérte például Roosevelt elnök úrnak »new deal« címen folytatott gazdasági politikáját, annak igazat kell adnia nekem abban, hogy talán soha a világon nem történt egy szabad országban olyan mélyreható beavatkozás a gazdasági életbe, mint amilyent Amerikában láttunk. (Ügy van! Ügy van!) De aki figyelemmel kísérte azt, amit a Léon Blum kormány tett a legutóbbi hónapokban, annak is meg kell állapítania, hogy ugyanaz történt Franciaországban is, mint más államokban hasonló esetben. (Ügy van! Ügy vem!) Viszont azt is meg kell állapítanom, hogy — nem úgy, mint ahogyan talán egyes magyar szakértők ezt feltüntetni szeretnék — a diktatórikus államokban sem öncélnak tekintik az intervenciót, nem olyasminak tekintik, mint ami ideál volna, hanem egy szükséghelyzetben rájuk kényszerített cselekvésnek. Hiszen aki figyelemmel kísérte Schacht német gazdasági diktátornak azokat a nyilatkozatait, amelyeket az utóbbi időkben tett, amelyekben a gazdasági autarkiát mint célt egyszerűen visszautasította, aki a gazdasági szabadság megkötését és megszüntetését egyáltalában nem állította oda ideálként, az igazat fog adni nekem abban, hogy demokratikus és diktatórikus oro*