Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-219

642 Az országgyűlés képviselőházának 219. ülése 1937 május 25-én, kedden. A tárca költségvetését nem fogadom el. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? vitéz Kenyeres János jegyző: Rajniss Ferenc! Rajniss Ferenc: T. Ház! A belügyi költségvetés keretében az idő rövidsége folytán természetesen csak távirati stílusban óhajtok hozzászólni a legfontosabb kérdésekhez. A szakszerűség szempontjából a legnagyobb aggodalommal látom és a megváltoztatásra alkalmasnak ítélem aneg azt a helyzetet, hogy a belügyminisztérium a maga speciális régi feladatain kívül a magyar közegészségüggyel és a magyar szociálpolitikával is foglalkozzék. A magyar politikai élet egyik legsúlyosabb tévedése az volt, amikor a népjóléti minisztériumot feloszlatták s nagyjában-egészében, egy régi durva hasonlattal élve, kidobták a kanapét: a minisztériumot szüntették meg olyan személyi visszaélések és egy olyan ártalmas szociálpolitikai gesztié megszüntetésekor, amely miatt az illetőket kellett volna a népjóléti minisztériumból annakidején kitenni. A szakszerűség szempontjából abszolúte lehetetlennek tartom azt, hogy a belügyminisztérium tisztviselői kara hosszú időn keresztül ezt a hármas, különböző irányzatú munkakört ellássa és lehetetlennek tartom azt, hogy egészséges és jó szelekció történhessék. Ha ezt a háromféle feladatot ugyanannak a minisztériumnak tisztviselői karára bízzák, akkor a lőhető legrövidebb időn belül megtörténik az, ahogyan meg is történt, hogy például férfiak, akik egész életüket vagy életüknek igen nagy részét szociálpolitikával töltötték el, pusztán azért, mert magasabb rangba nevezték ki őket, a rendészeti osztályra kerülnek át, vagy fordítva. Ugyanez történik azonban közegészségügyi, szociálpolitikai és^ rendészeti viszonylatban is. A szelekció érvényesülése tehát ebben az esetben feltétlenül helytelen. Ha pedig azt nézem, hogy a magyar közigazgatás egész struktúrája sok évtizedes elmaradottságot mutat fel, nem is a háború után, hanem már a háborúeüőtti elmaradottság miatt és amiatt a rendeleti dzsungel miatt, amelyben a magyar közigazgatás él, akkor nem kell senkinek sem demagógiát emlegetnie, hiszen rémregénybe illő olvasmány Magyary professzornak a magyar közigazgatásról írott tanulmánya, amelynek minden száraz adata arról beszél, hogy a magyar közigazagtásnak évtizedes bűnei vannak és ha a. belügyminiszter úr és az új államtitkár úr ketten csak a ómagyar közigazgatás reformját oldják meg, akkor is nevüknek halhatatlanságot tudnak szerezni. Ami ezenkívül marad, az a szociálpolitika és a közegészségügy, csak egy új minisztériumban fejleszthető tovább és ennek előkészítését azért tartom feltétlenül szükségesnek, legalább szellemileg, legalább a tervek elkészítésével, — mert előre megjósolom, hogy egy titkos szavazati jog alapján összehívott parlament semmi körülmények között nem fogja elfogadni ezt a helyzetet, hogy a belügyminisztériumnak quasi mellék osztálya legyen a közegészségügy és a szociálpolitika Magyarországon. (Buchinger Manó: Reméljük!) Peyer képviselőtársam hozzászólásával kapcsolatban a magam részéről is kénytelen vagyok kijelenteni, hogy az Oti. beruházási politikáját a legnagyobb aggodalommal nézem. Nem most, hanem esztendők óta helytelennek tartom azt, hogy bármilyen a munkásoktól, munkaadóktól szociálpolitikai célvagyon gyűjtésére összeadott összegek bármilyen kommerciális vagy nem szociális irányzatú befektetésekre bármikor felhasználtassanak. Ennek a célvagyonnak egyetlen rendeltetése: a szociálpolitikai rendeltetés. Akkor, amikor nálunk évtizedeken keresztül minden munkás lakástelep úgy sikerült, hogy amikor elindult munkástelepnek indult, mire készen lett, tisztviselői lakástelep lett belőle, igenis kötelességünk kertes munkástelepek létesítésére használni fel hatalmas nagy összegeit annak a pénznek, amelyeknek kamataiból később megrokkant és megöregedett magyar munkásoknak kell járadékot fizetni. Bizonyos belső erkölcsi kényszer is van az ilyen befektetéseknél,, mert ha azok a munkások olyan lakásokban laknának, melyekről tudják, hogy célvagyont képeznek és hogy azok házbéreiből munkástestvéreik járulékait kell kifizetni, akkor lakbérszabotázs és hátralék nem igen fordulhat elő. Az önkormányzat hozzájárulásával sem volna szabad véleményem szerint kész és régi palotákat, belső budapesti házakat vásárolni, hanem építeni kellene elsősorban a magyar munkásság, a Mabi. pénzéből pedig a magánhivatalnoki kar számára szociálpolitikai célzattal. Egyetlen egy témáról óhatjok még a rendelkezésemre álló rövid idő alatt megemlékezni, ez pedig a magyar rendőrség problémája. Nem kell semmi néven nevezendő adat egy embernek, aki ma Budapesten végigmegy, mert az utcákon látni azt, hogy mennyi egy és kétrozettás fehérhajú — nem is szürkülő, hanem már fehérhajú — rendőrtiszt jár az utcán. Ez lehetetlen és elmaradott állapot, ami azt jelenti, hogy a IX. és X. fizetési osztályban háborút járt 45—50 esztendős emberek vannak a rendőrtiszti karban, a fogalmazói karban és a felügyelői karban is. Amikor a legnagyobb jóindulattal nézem és iparkodom előmozdítani a magyar ifjúság helyzetét, tiszta lelketlenségnek tartom, hogy mivel az ifjúsági jelszó ma a divatosabb, a frontharcos generáció háttérbe szoruljon és 45 éves korában még mindig fiatalságnak számítson a IX. és X. fizetési osztályban. Lehetetlenség az, hogy 45 esztendős gyakornokok legyenek a rendőrségnél, akik 10—15 esztendeje ott vannak és akiknek a kinevezésére már azért nem kerül sor, mert közben öregek lettek a kinevezésre. T. Ház! A rendőrség dolgaival való foglalkozásban frázisnak tartom azt mondani már, hogy nekünk nagy szükségünk van a rendőrségre, hogy mi remek emberanyagot látunk a rendőrségben; kénytelen vagyok azonban kijelenteni, hogy ez a rendőrség ma technikai felszerelés szempontjából, különösen ha figyelembe vesszük Magyarország lefegyverzését is, nem áll felszerelésileg, kiváltkép az anyagi kérdések megoldásában azon a magaslaton, amelyen egy világvárosban állania kellene. A rendőrséget is súlyosan érintette a fizetésredukció és ugyanakkor elvonták az úgynevezett felügyeleti díjakat vagy működési pótdíjakat is. Ezzel kapcsolatban a legnagyobb örömmel állapítom meg, — bárki tette, helyesen tette — hogy megszüntették azt az anomáliát, hogy a múltban a rosszhírű mulatóhelyekre rendőrtiszteket vezényeltek felügyeletre. Ma ezek á rendőrtisztek egyszerűen csak felügyelnek az altisztekre, akik ezekben a mulatóhelyekben szolgálatot teljesítenek. A rendőr-