Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-219

Az országgyűlés képviselőházának 219 Elnök: Szólásra következik? vitéz Kenyeres János jegyző: Alföldy Béla! Alföldy Béla: T. Ház! Teljes mértékben osztom azt a véleményt, hogy egy állami költségvetés csak akkor mondható helyesnek és céltudatosnak, csak akkor áll a helyzet magaslatán, ha benne mindenekelőtt a nagy nemzeti feladatok megoldására, a nemzet vitális érdekeinek előmozdítására irányuló törekvések jutnak kifejezésre. Ha ezeket a nagy célokat szem elől téveszti, nemcsak értéktelenné válik, hanem a nemzeti jövő szempontjából kiszámíthatatlan bajoknak, sőt katasztrófáknak lehet kútforrása. Tehát nem a számszerű kiegyensúlyozottságban, hanem a szellemben rejlik az állami költségvetés igazi értéke. Holmi deficitek eltüntetéséhez, a nemzet élete szempontjából nélkülözhetetlen tételek egyszerű redukciójához, avagy meggondolatlan módon való brutális lerombolásához — aminő műveletekkel a multakban, sajnos, gyakran találkoztunk — semminemű zsenialitásra, vagy nagy koncepcióra, nincs szükség. Az ilyen műveleteket holmi »ad hoc« bizottságok kék ceruzával akár órák alatt intézhetik el. De hogy azután az ilyen romboló munkával a szanálási, illetve racionalizálási műveletek úgynevezett nagy »zsení-i« micsoda helyrehozhatatlan károkat okoztak ennek a nemzetnek, arról jobb nem beszélni. Amikor tehát a belügyi tárcának előttünk fekvő költségvetését vizsgálom, itt is nem azt nézem elsősorban, hogy annak sommázatában a kiadási oldalon mutatkozik-e az előző évivel szemben valamelyes többlet vagy sem, hanem azt kutatom, hogy tételei miképpen alkalmazkodnak az idő szavához és komolyságához. S ,bá,r a tárca egyes tételeinek összegei még korántsem felelnek meg a mai kor követelményeinek, mégis bizonyos megnyugvással állapítom meg a költségvetés tételeire vonatkozólag az előző évekhez képest az emelkedő tendenciát. (Helyeslés jobbfelől.) A belügyi tárca olyan roppant sok és nagy ügycsoportot és igazgatási ágat ölel fel, hogy mindezekkel egy félórás felszólalás keretében lehetetlen foglalkozni. Ezért csak egyes kérdéseket fogok kiragadni ebből a nagy ügykom ni exumból. Egy ilyen rendkívül nagy jelentőségű kér^ dés az embervédelemnek: az államot alkotó egyedek fizikai erejének, szóval a nemzeti erőnek konzerválására és fejlesztésére vonatkozó kérdés, amelyről 15 év óta úgyszólván minden felszólalásomban megemlékeztem itt a Házban és amelynek radikális és sürgős megoldása szerintem most már igazán nemzetünk egész fennmaradásának sine qua non-ja. Igen helyesen mondotta ^legutóbb a Házban a honvédelmi miniszter úr <— és hála a Gondviselésnek, hogy akadt végre egy honvédelmi miniszter, aki ezt nyíltan ki merte mondani, (Mózes Sándor: Aki pártpolitikán felül áll!) hogy saját sírját ássa meg az a nemzet, amely nem követ el mindent a maga védelmére. Ö itt a magyar nemzeti hadsereg sürgős fejlesztésének feltétlen szükségességére gondolt. Én az ő szavait megtoldom azzal, hogy egy nemzet azonban csak akkor vívhatja meg sikeresen a maga önvédelmi harcát, ha véderejének minden egyes tagja úgy fizikailag,, mint erkölcsileg kifogástalanul állja meg a maga 'helyét. Nem képezheti tehát tovább egy pillanatig sem vita tárgyát az, hogy a magyar emberanyag megmentésére és fejlesztésére minden . ülése 1937 május 25-én, kedden. 623 rendelkezésünkre álló eszközt és utat, módot haladéktalanul mielőbb fel kell használnunk. Hogy a mi népünk, a mi ifjúságunk és gyermekgenerációink fizikailag milyen állapotban vannak, errenézve bőséges, de annál lesújtóbb adatokkal szolgálnak az Országos Stefánia Szövetségnek, az Országos Közegészségügyi Intézetnek, a debreceni és szegedi egyetemnek, a budapesti egyetemi közegészségügyi intézetnek, stb. a magyarság óriási tömegein, illetve több tízezer magyar iskolás gyermeken végzett vizsgálatainál szerzett adatai, valamint a népegészségügyre vonatkozó egyéb kétségbevonhatatlanul fontos és szakszerű vizsgálatok és adatgyűjtések eredményei, amelyek között vannak olyanok is, amelyek a Népszövetség egészségügyi osztálya számára végeztettek, amelyek tehát nem holmi lesajnált úgynevezett »falukutatók« fantáziájának a szüleményei, hanem a nagy tudású és kiváló Johan Bélák, Gortvay Györgyök és más nagynevű magyar egyetemi tanárok és elsőrendű szakemberek rendkívül értékes munkájának eredményei, illetve általuk mindenkor pontosan ellenőrzött hiteles adatok. Ezeket az adatokat alátámasztom magam is, aki mintegy 30 esztendeje járom már a falvak viskóit és a magyar munkásság nyomortanyáit és így akarva, nem akarva, tulajdonképpen én is »falukutató«-nak csaptam fel. de aki épp ezért a magyar élet való helyzetére vonatkozólag senki részéről tanácsra vagy leckére nem szorultam. Népünk egészségügyi helyzetére vonatkozó adatok valóban a legnagyobb mértékben lesujtóak és ezek az adatok — amelyek különösen a gyermekgenerációk testi kondíciójára és fejlettségére vonatkoznak — óva intenék mindenkit a túlzott optimizmustól, amelyben leginkább azok szoktak ringatózni, akiknek a, viskók életéről, a magyar élet senyvédéséről és pusztulásáról fogalmuk sincs, hiszen ők erről a Ibridzsszalónok és előkelő kaszinók falai közül nem győződhetnek meg, de akik azzal a kijelentéssel, hogy részünkről minden csak sötétenlátás, és túlzás, megállapításaink és segélykiáltás aink felett lekicsinylő gesztussal egyszerűen napirendre térnek. Vannak aztán elég szép számmal olyanok is, természetesen a sors kegyeltjei soraiból valók, akik tudnak ugyan a bajokról, de erről beszélni irtóznak és nem is igen akarnak, nehogy ha a magyarság sorsa túlságosan köztudomásúvá válnék és, közfelháborodást idézne fel, nekik vagyonukhoz és jövedelmükhoz mérten megfelelő áldozatokat kelljen hozmok. (Gr. Festetics Domonkos: Ügy van! Nagyon helyes megállapítás!) Ezek tények, amelyekről az életben magam is nem egyszer meggyőződtem. Amikor a magyar faj seny védéséről, a magyar gyermekgenerációk szomorú fizikai helyzetéről (beszéltem itt a Házban a múlt évi költségvetési vita folyamán, akkor Kozma Miklós volt belügyminiszter úr, aki, ezt el kell ismernünk, közegészségügyi téren rendkívül sokat tett a magyar népnek, (Farkas Elemér: Ez így van!) — ha talán lehetett is az ő politikáját bizonyos vonatkozásban kifogásolni — azt mondotta, hogy a magyar faj azért senyved és pusztul így, mert a magyar faj vitalitása csökkent. Ebben az egy dologban nem értek vele egyet. Hála Istennek, nem így van, a magyar őserő — hála Istennek — elpusztít-