Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-216

446 Az országgyűlés képviselőházának ság 18%-ának munkaidejét rendeztem«. A másik tételben pedig rámutat arra, hogy »a minimális munkabéreket az ipari munkásság 20%-ára vonatkozólag rendeztem«. A saját házszámát legalább ismerje az ember — nekem ez a szerény véleményem — és ha valakire ráolvassák a saját házszámát, akkor ne tagadja meg, hogy ez az ó* házszáma volt. Egyébként valószínű, hogy ez megfelel a valóságnak. En magam ugyan nem végezhettem számításokat, de több gazdasági szaklapban is olvastam ugyanezeket a számadatokat s a gyakorlatból is tudom, hogy nagyobb területre még nem terjedt ki a heti 48 órás munkaidő kötelezővététele, sem pedig a minimális munkabérek megállapítása. Éppen ezért kérnem kell a miniszter urat igen nyomatékosan, hogy méltóztassék rendezni ezt a két kérdést, hiszen az általános vita folyamán megmondottam a módozatokat. Nem kellene mást tenni, mint. végre egyszer — az összes országok között sorrendben utolsónak — ratifikáltatni a törvényhozással a' washingtoni egyezményeket, bevezetni az egész ipar területén a heti 48 órai kötelező munkaidőt. Ezzel megoldatnék ez a kérdés, eggyel kevesebb gondunk volna, eggyel kevesebb akta volna és mindjárt rá lehelne térni a többi szociális kérdések kiépítésére. A másik az volna, hogy az 1932 : XIX. tcikket kellene végrehajtani, amely a minimális munkabérek megállapítására vonatkozik. A miniszter úr helyében ezt a két nagy gondot leráznám magamról és ha volna ellenállás a nagyipar részéről, ezt az ellenállást a közjó érdekében, a közérdeknek megfelelően leküzdeném és le is tudnám küzdeni. Természetesen nagyon nehéz dolog ez ott, ahol a Gyosz. exponensei foglalnak helyet minden fontos helyen, ahol a szociálisnak képzelt, legalább is részben szociálisnak elismertetni akart minisztérium költségvetésének tárcaelőadói tisztjét a munkáltatók szakszervezetének egyik legfőbb tisztviselője, igazgatója látja el, amint azt tegnap láttuk, aminek nem lehetett más eredménye, mint m a hallatlan balsiker, amit az előadó úrnak tegnap a parlamentben sikerült kivívnia. Azt hiszen több észszerűséggel,, több szívvel és megértéssel kellene ezeket a kérdéseket kezelni. A fizetett szabadságidőről is esett itt szó. ígéretet is kaptunk. Ez a, kérdés meglehetősen előrehaladott stádiumban van nemcsak az európai kontinensen, hanem a tengerentúli országokban is. A nemzetközi munkaügyi szervezet legutóbbi jelentése szerint 1937-ig, tehát napjainkig 22 állam vezette be a. kötelező fizetett szabadságidőt. Ezek Belgium, Brazília, Bulgária, Chile, Finnország, Franciaország, Olaszország Kuba, Lettország, Luxemburg, Mexikó, Norvégia, Ausztria, Peru, Lengyelország, Portugália, Románia«, Svédország, Spanyolország,, Csehország, Szovjetoroszország és Venezuela. További 16 államban részben vezették be a fizetett szabadságidőt. Ezek az államok a következők: Argentina, Kína, Dánia, Észtország, Görögország, Haiti, Irak, ír szabadállam, Jugoszlávia, Kolumbia, Litvánia, Panama, Salvador, Svájc, Délafrikai Unió és Uruguay. Amint látjuk tehát, ez. a, kérdés nem új kérdés, ezzel a kérdéssel már nem kísérleteznek, hanem megvalósították. Nemetországban, amely a felsorolásból hiányzik, a Kraft durch Freude című magánintézmény alapján próbálják a kérdést elintézni. Ez úgy történik, hogy kollektív szerződésekben kell biztosítani min•1 6. ülése 1937 május 21-én, pénteken. den miumkás számára hat naptól 16 napig terjedő fizetett szabadságidőt. Hogy ezt végrehajtják-e, azt nem tudom. Nem hinném, hogy végrehajtják, de mindenesetre megvan legalább a látszat arra, hogy ők is akarnak ezen a téren valamit cselekedni. 1936-ban a nemzetközi munkaügyi konferencián 99 szavazattal 15 ellenében egyezménytervezetet fogadtak el a fizetéses szabadság kötelezővé tételéről. Méltóztatik tehát látni, hogy ezen a téren meglehetősen nagy előrehaladást tapasztalhatunk, az egész világon és éppen ezért nagyon érdekes, nagyon fájdalmas, hogy nálunk erről még csak beszélnek és eddig legfeljebb az ígéretekig tudtunk eljutni. Beszéltek itt a családi bérekről is. A családi bér a családi pótlék jellegét viseli magán. Ami a tisztviselői karnak a családi pótlék, az volna a munkásnak a családi bér. A Gyosz. ellenállása azonban itt is úgylátszik igen nagy. Konstatáltuk azt a nyilvánosság számára tett kijelentést, hogy a Gyosz. nem szereti az ilyen forrásból eredő szociálpolitikát. TJgylátszik, hogy ezen el fog esni ennek a gondolatnak a megvalósítása. Azt hiszem, hogy ezt a kérdést, aminek megoldását én is mindenféle szempontból, társadalmi és gazdasági szempontból sürgősnek és szükségesnek tartom, nem lehet úgy megoldani,, hogy a megoldást a magánkapitalizmusra bízzák, mert akkor ebből nem lesz semmi. Akkor ennek csak két következménye lehet. Vagy az, hogy a munkáltatók nem fognak olyan munkást felvenni, akinek a megengedettnél nagyobb számú gyermeke van, vagy pedig maga a munkás fogja eltagadni gyermekeit, hogy könnyebben jusson munkához. Nekünk gyakorlatunk van abban a tekintetben, hogyan tudják kijátszani a szociális törvényeket az igen fürge és alkalmazkodni tudó magyar munkáltatók. Szerintem ezt a kérdést csak úgy fogják tudni megoldani, hogy ha a likvidációt vagy az állam vállalja magára, (Farkas István: A létminimumot kellene felemelni! Ez az adómentességet biztosítaná!) vagy az Oti.-ra és a Mabi.-ra bíznák a likvidációt. Egy kezdetleges német szisztéma van ezen a téren, öt gyermeken túl minden gyermek után — azt hiszem — 180 márkás kereseten alul havi 10 márkás pótlékot ad minden munkásnak, ha ad, erről nem tudunk, de ott is maga az állam likvidálja és nem bízza a magánkapitalizmusra, amely — mint mondtam — ezt bizonyára nem hajtaná kellőkép végre. T. Ház! A nemzetközi munkaügyi szervezet igazgatója legutóbbi jelentésében azt mondja, hogy lassan, de biztosan ismeri el az egész világ azt a szociálpolitikai irányt, amely az egész társadalom jólétét és gyarapodását szolgálja, részben megfelelő munkabérek, részben a szociális szolgáltatások útján. Sajnos, ez a megértés nálunk igen lassan halad előre. Ne méltóztassanak hibául felróni, vagy a beszédforma hátrányára írni, ha ismétlésbe bocsátkozom, mert hiszen nem lehet eléggé ismételni, annyiszor kell és olyan gyakran kell ismételni, amíg csak ezek a legminimálisabb és legszükségesebb szociálpolitikai institúciók nem valósulnak meg. Elsősorban az államnak kellene jó példával előljárni a saját üzemeiben. Az állami üzemekben sincsenek valami paradicsomi állapotok ezen a téren.^ így például Diósgyőrben a munkaidő általában 48 óra ugyan, de egyes üzemekben 70—80 órát is dolgoznak hetenként. Ezt szerintem meg lehetne és meg kellene szüntetni s ha sikeresen akarja a miniszter úr végrehajtani a munkaidő csök-