Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.
Ülésnapok - 1935-216
426 Az országgyűlés képviselőházának ; zik (Ügy. van! Ügy van! balfelől.) és különösen a kézműiparosság továbbképzése tekintetében igen sok nagyon gyakorlatias és a későbbi időkben biztosan kitűnő következésekkel járó intézkedést is tett meg, s igen szűkreszabótt anyagi keretekkel ugyan, de a kisipari kiviteli intézet létesítése körül, azután a most szervezett kisipari termelési hitelintézmény létesítése körül hasznos dolgokat cselekedett a kisiparosság érdekében. Ha mégis azon az állásponton vagyok, hogy nem fogadom el a tárca költségvetését, ezt ugyanebből a nézőpontból kiindulva, azért teszem, mert azt kell mondanom, hogy a kézműiparosság rettenetes elszegényedéséhez és leromlásához képest rendkívül kicsiny méretűek azok az intézkedések, amelyek történtek. Az a meggyőződésem, hogy ha ennél sokkal erősebb, sokkal hathatósabb eszközökkel nem fogunk a kézműiparosság segítségére jönni, akkor ez a sajnálatos leromlása, elszegényedése és pusztulása ennek a valamikor valóban a városi polgárság független rétegét alkotó osztálynak egész társadalmi rendünk nagy veszélyére tovább fog folytatódni. T. Képviselőház! A Stud., a Statisztikai Hivatal kőnyomatosa közölte azt a megrendítő adatot, hogy 1930-tól 1935-ig 50.000 fővel csökkent a kézműipari keresők száma. 50.000 főnyi csökkenés! Olyan rettenetes megállapítás ez, hogy már magábanvéve is a legnagyobb mértékben meggondolásra késztet. Az 1930-as hivatalos statisztika már kimutatta, hogy a 170.000 kisipari üzemből 90.000 minden alkalmazott, segéd és tanonc nélkül dolgozott, további 32.000 olyan, amely csak egy munkaerőt tudott foglalkoztatni, úgyhogy a 170-000 kisipari üzemből csak kereken 50.000 volt olyan, amely egynél több alkalmazottal dolgozott. Ugyanez a statisztika kimutatja, hogy egyetlenegy ilyen kézműipari telepnek évi termelési értéke átlagban csak 4840 pengőt tett ki, annál a majoritásnál pedig, amely alkalmazott^ nélkül dolgozott, mindössze 1933 pengő volt évente. (Müller Antal: Ez a szomorú helyzet, előadó úr!) Olyan rettenetesen szomorú adatok ezek és a kézműiparnak olyan rettenetes elszegényedését jelentik, hogy ezekkel szemben a mélyen t. iparügyi miniszter úrnak sokkal gyorsabb, sokkal hatályosabb intézkedésekkel kellene segítségül sietni. Előre bocsátom, hogy azok között a segítési módozatok között, melyeket megemlíteni bátor vagyok, a legtöbb olyan lesz, amelynek foganatosítása nem az iparügyi miniszter úr hatáskörébe, hanem a kormány hatáskörébe tartozik és ha én ezeket mégis az iparügyi miniszter úrral szemben hozom fel, ezt azért teszem, mert az a vélekedésem, hogy az iparügyi miniszter úrnak nemcsak az a feladata, hogy saját tárcájának keretén belül és saját hatáskörében mindent megtegyen a kézműipar fellendítése érdekében, hanem szerintem legalább ennyire kötelessége az is, hogy a kormány keretén beiül a többi tárcákkal szemben is érvényesítse ennek a rettenetes elszegényedésnek és elpusztulásnak figyelembevételével mindazokat a szempontokat, amelyek a kézműiparosság megsegítését célozzák. . . T. Ház! Azt hinné az ember, hogy a legutóbbi években a konjunktúrával együtt talán valamelyes javulás is bekövetkezett, ha azonban nézzük a legkülönfélébb iparágak jelentéseit, akkor azt látjuk, hogy bizony ez a javulás rendkívül csekély. Két olyan budapesti ipartestület jelentésére akarok hivatkozni, amelyeknek élén valóban konstruktív és a kézmű6. ülése 1937 május 21-én, pénteken. iparosság érdekében működő férfiak állnak, s azt akarom ismertetni, hogy hogyan számolnak be azok az illető ipartestület működéséről. Az asztalos ipartestület most tartotta Budapesten közgyűlését s annak elnöke, Nagy Antal kollégám, most felsőházi tag, megnyitó beszédében ezt mondotta (olvassa): »A helyzet az, hogy a szakma nagy zöme a legsúlyosabb helyzetben van, mindenki erején felül küzd a fennmaradásért, sőt a legjobbnevű és a legrégibb iparosok is alig tudják megélhetésüket biztosítani.« (Müller Antal: Ez így van!) A másik a hentesipar. A budapesti hentes ipartestület beszámoló jelentésében az áll, hogy a tagok 22'6%-a hagyta abba az iparát. Magyarázatul megmondja (olvassa): »A húsipari rendről szólva, meg kell állapítani, hogy helyzete az összes kisipari exisztenciák között a legvigasztalanabb, mert nemcsak az üzletvitelhez szükséges tőkéjét veszíti és tőkehiánnyal küszködik, hanem a szövetkezetek és a közüzemek versenyével is.« (Müller Antal: Nagy általánosságban ilyen a kisipar helyzete!) Két különféle ipart idéztem, olyan embereket, akik ezeknek az élén állanak, akik valóban komoly, megfontolt konstruktív tényezői a kézműiparnak. (Fábián Béla: Es ezenkívül még jó öreg kormánypártiak is!) Azok között a módok között, amelyekkel szerintem okvetlenül a kisipar segítségére lehetne és kellene sietni, elsőnek említem meg a társadalombiztosítás kérdését, a rokkantsági és r aggkori. biztosítása Többízben szólaltam már fel ebben a kérdésben itt a t. Házban s rámutattam arra, hogy a rokkantsági és aggkori biztosításnak mai rendszer szerint való fenntartása a kézműiparban azt jelenti, hogy a kézműiparosság tö'bbmillió pengő évi hozzájárulást fizet úgy, hogy annak semminéven nevezendő ellenértékét nem élvezi. (Fábián Béla: Minden pénz odamegy a köztemetőbe!) A. társadalombiztosítás teljesen más a gyáripari munkásságnál, ahol a gyáripari munkás a dolog természeténél fogva gyáripari munkás ^ marad mindaddig, amíg munkára egyáltalán képes, s egészen más és szerintem teljesen eltérő konstrukcióval kellett volna a kérdést megoldani a gyáripari segédmunkásoknál, akik a dolog természeténél fogva később mesterré, önállóvá alakulnak át és akkor, amit közben befizettek az ő mesterei és ők maguk, az mind teljesen elvész. Nagyon jól tudom, hogy a társadalombiztosítási törvény a kézműipari segédnek amikor önállósul, két módszert nyújt arra, hogy addigi befizetéseit fruktifikálja. Egyik az, hogy módjában van a biztosítást tovább folytatni, a másik pedig az, hogy, ha nem folytatja tovább, akkor tőkésítheti azt, amit eddig őhelyette befizettek. Csak röviden akarom- a dolgot így kifejezni, hiszen méltóztatik a kérdést ismerni. A való tényállás azonban az, hogy elenyésző, számba nem jövő kis kvótától eltekintve, a kézműiparosok sem az egyik, sem a másik módszerrel nem élnek. Valójában tehát az történik, hogy az általuk befizetett öszszeg elvész őreájuk nézve; az a sok millió, amit évente befizetnek öregségi és rokkantsági biztosításra, (Fábián Béla: Megy a pinkába!) holt teher, amit magukkal kell vonszolniok sok nyomorúság között. (Czirják Antal: A pénz valahol csak van? — Fábián Béla: Hogyne, a pinkában!) Próbálom magamnak rekonstruálni annak a kézműiparosnak gondolkodását, hozzátéve, hogy mi a kamarában minden törekvésünket
