Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-209

S2 Az országgyűlés képviselőházának volna még elég. Ehhez szükséges az is, hogy a jövedelmen, a vagyonon kívül figyelembe vegyük az adózó személyi, családi viszonyait, azokat a személyeket, akiket az adózónak el kell tartania, mert először mindenkinek kötelessége önmagát, családját, hozzátartozóit eltartani és csak, amikor ezen az ellátáson felül megmarad valami jövedelméből, nyúlhat hozzá ahhoz az államháztartás. Természetes dolog, hogy ikisjövedelmeknél a maradvány sokkal kisebb lesz és ha egy állam a közterheket olyképpen próbálja összeállítani, hogy hozzányúl ehhez a tartási összeghez, ezáltal hozzányúl egy olyan kvantumhoz, amely nem őt illeti. Tehát a létminimumon aluli jövedelmeknek közvetett vagy bármely más módon való adóztatása tulajdonképpen beleütközik az adóetikába és azonkívül bizonytalanná teszi az adóalapot is. (Csoór Lajos: Beleütközik az etikába a fejenkénti 100 pengő fogyasztási adóteher.) A kis jövedelmeket tehát kímélni kell. Először is .a létminimum elvét kell felállítani, másodszor a létminimumon túlmenő kis jövedelmeknél kedvezményezett tételeket kell bevezetni, harmadszor az adózó személyi és családi viszonyait kell nézni, azt, hogy eltart-e valakil és hány embert tart el, végül pedig, amennyiben mégis kénytelen az állam hozzányúlni a létfenntartási összeghez is, abban az esetben bizonyos gráduszokat kell megállapítani a fogyasztási és forgalmi adók terén, hogy azokat a cikkeket, amelyeket a széles társadalmi osztályok fogyasztanak, kisebb tétellel, míg a gazdagabb emberek által vásárolt cikkeket nagyobb és súlyosabb tétellel adóztassák meg. (Helyeslés a balközépen.) T. Ház! Ha már most ezeket az adókivetési erkölcsi normákat keressük és kutatjuk a mi költségvetésünkben, akkor azt kell megállapítanunk, hogy ezeket, sajnos, alig lehet abban megtalálni. (Csoór Lajos: Én egyáltalán nem találom meg!) Különösen a létminimum gondolata egyáltalán nincs, vagy csupán nagyon kis mértékben van kiépítve s a kedvezményes adótételek a kis jövedelmeknél egyáltalán nincsenek, vagy csak nagyon kevéssé vannak be vezetve. Itt van például a kormány által a legutóbb kiosztatott, 1935. évre vonatkozó adóstatisztika. Egyenesen megdöbbentő, hogy milyen kis összegeket tesznek ki a kis emberek kedvezményezett adótételei. Azután a személyi szempontok figyelembevétele, — különösen a nagy családok figyelembevétele — szintén egészen kis mértékben jelentkezik a költségvetésben. Ellenkezőleg, legtöbb adónemünk nem veszi ezeket figyelembe, hanem a kis jövedelmekre túlságosan és aránytalanul nagy terhet ró, sőt mondhatnám, hogy ezekre a jövedelmekre a kifejtettekkel merőben ellentétesen, egy fordított progresszivitás szempontjából veti ki az adót. (Ügy van! Ügy van van! a balközépen.) A helyett, hogy a konjunkturális jövedelmeket, tehát például a tőzsdei jövedelmeket adóztatnék meg jobban, a helyett, hogy a vámkedvezményekkel, a tarifakedvezményekkel és a hitelkedvezményekkel gazdagított jövedelmeket venné az állam elsősorban igénybe, hozzányúlnak közvetlenül a munkabérekhez, a munkások béreihez, hozzányúlnak a magántisztviselők és a kistisztviselők fizetéséhez, ezenkívül pedig kiépítik a közvetett adóknak azt a rendszerét, amellyel a kisemberek létfenntartási összegeit is erősen igény beveszik és pusztítják. Ha az 1935. évi adóstatisztika adatait, amelyeket most kaptunk meg, és ennek a költségvetésnek tételeit összehasonlítjuk és kivessz ük 209. ülése 1937 május 10-én, hétfőn, ezek közül azokat a tételeket, amelyek a leg antiszociálisabbak, tehát azokat» amelyek a kisembert aránytalanul sújtják, akkor a következő feltűnően igazságtalan tételeket találink 1 még az egyenesadóknál is. Itt van az alkalmazottak különadója. A.z alkalmazottak fizetik a rendes kereseti adót, ezenfelül van azonban az alkalmazottak különadója, amely 24"8 millió pengős tétellel szerepel. Itt van a közmunkaváltság, ' amely^ a legigazságtalanabb adónem és itt van a vízszabályozási járuiék, amely ugyan nem kivetésében, de eredménytelenségében lesz igazságtalan. Ezek együtt 46 "4 millió pengőt tesznek ki. Itt vannak a vegyesadók, amelyek tételeibe és cünébe bele van foglalva a budapesti házbérfillér, a vízdíj és a szemétdíj, amelyeket ugyan a háztulajdonos fizet, ámde ezeket a háztulajdonos a lakbérben áthárítja a lakókra, s ennyivel drágább lesz a lakbér. Ezek tehát szintén tulajdonképpen a szélesebb társadalmi osztályokat sújtják aránytalanul.^ Itt van a közlekedési adó, amely a perifériákon lakókat sújtja. Ezek a vegyesadók együtt 33 millió pengőt tesznek ki. Itt vannak azután a forgalmi adók. Nem számítom ezek közül az antiszociális adók közé a. fényűzési adót és az értékpapír adót, de igenis annál inkább ideszámítom magát az általános forgalmi adót, amely a cukorrépa forgalmi adójával együtt 147 millió pengőt tesz ki. Az illetékek közül megdöbbentően igazságtalan az, hogy pár évvel ezelőtt éppen a kis szubsztrátumú ügyeknél emelték az illetékeket. Ez az emelkedés körülbelül 4 vagy 5 millió pengőt tehet ki. De ezenkívül itt van az adóbehajtási illeték is, amely tényleg a legszegényebb adózókra nehezedik rá, azokra, akiket már árvereznek és végrehajtanak. Itt van a helypénz, a vágóhídi díj, a szemledíj és itt vannak a vásárdíjak. Ezek együtt 12*7 millió pengőt tesznek ki. Itt vannak továbbá a fogyasztási adók. Nem beszélek fogyasztási adók közüla szeszadóról, a söradóról, a cigarettapapír-adóról, nem beszélek az italmérési engedélyekről, mert azt mondhatnók, hogy ezekkel nem elsődleges szükségleti cikkeket .rónak uiek, ezek tehát nem annyira igazságtalanok. Ámde ezeken felül még van itt 82 millió, amit fel kell említeni. A fogyasztási adóknál ütközik össze ugyanis legélesebben a fináncérdek a szociális érdekkel. Miért? Először azért, mert a fogyasztási adó kiterjeszti az adózóknak a számát a jrendes adózókról úgyszólván mindenkire, aki fogyaszt, tehát a családapáról minden gyermekre. Ha például 12 gyermek van a családban, akkor 12 adózó polgárt teremt a fogyasztási adó. Ez a legigazságtalanabb dolog, mert a családfő helyett az egész családot megadóztatja, szóval a családban mindenkit sújt, aki fogyaszt és mindig új adóalanyokat kreál. Másodszor azért is ütközik itt a kincstári szempont a szociális szemponttal, mert hiszen a fogyasztási adó áradó^ lévén, minél magasabb a fogyasztási cikkek ára, természetesen annál nagyobb összeg folyik he az államkincstárba, az államnak is érdeke tehát, hogy dráguljanak a fogyasztási adó alá eső cikkek. Természetesen ez a fogyasztónak nem érdeke. Harmadszor pedig minél kisebb jövedelmű valaki, aránylag annál nagyobb összeget kénytelen ebben az adónemben, fogyasztási adóbaa, adóképen lefizetni. Miért? Mert ha valakinek