Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-215

356 Az országgyűlés képviselőházának 215. ülése 1937 május 20-án, csütörtökön. ségvetésben nem látom azt, hogy olyan mér­tékben gondoskodnának arról, hogy ez a szel­lemi fölény tényleg ki is domborodhassak, úgy, amint azt a magyar nemzet a maga lelkiségénél fogva meg is érdemelné. Ha megnézem, hogy mi van felvéve művészeti célokra, bizony azt kell mondanom, hogy rendkívül kevés, sőt, ha megnézem, hogy rendkívüli kiadások, átmeneti kiadások, dologi kiadások címnél és más helyen mi van ezekre a célokra felvéve, azt látom, hogy összesen^ 34.000 pengő többlet jelentkezik csak és az egész összeg olyan elenyészően cse­kély, amellyel eredményesen biztosítani egy művészi élet kontinuitását és annak a művé­szeti törekvésnek sikerét, amelyet a nemzet ki­fejt, sajnos, nem lehet. A Collegium Hungaricu­moknál, amelyekről már nagyon sok szó esett és amelyeknek tételét nagyon sokszor kifogá­solták, ugyancsak azt látom, hogy most sok esztendő után igazolva van az az ócsárolt Kle­belsberg Kunó, mert sok esztendő után a Colle­gium Hunagricumok bebizonyították, hogy életképesek, hogy az ott nevelkedett fiatalság elsajátíthatja, amire neki ott lehetőséget nyúj­tanak és bebizonyították ezek az intézetek. hogy azon a magaslaton állanak, amit joggal reméltünk tőlük. Nekem azonban, mint ellenzéki képviselő­nek természetesen nem az a célom, hogy fel­tétlenül csak dicsérjek. Vannak itt bizonyos hibák, amelyekre bátor vagyok felhívni az igen t. távollévő miniszter úr figyelmét. A hi­bát főleg abban látom, hogy bizonyos gócokra nem helyezünk kellő súlyt. A római, a berlini és a bécsi Collegium Hungaricum — ezt kény­telen vagyok elismerni — a körülményekhez képest igen jól van dotálva, ez azonban még mindig nem elég, különösen most, amikor a művészeti irányítás szerepét Róma, illetőleg Olaszország teljesen átvette. Ezt nem mi álla­pítjuk meg, akik baráti viszonyban állunk Olaszországgal, de akik tisztában vannak a vi­lág különböző művészeti irányzatainak fejlő­désével, láthatják, hogy a novecentisták és más mostani olasz irányzatok azok, amelyek magukhoz ragadták az egész világ művészeti irányítását és vezetését. Azt hiszem, sokkal he­lyesebb lenne, ha ezekre a tételekre nagyobb összegeket fordítanánk, mert amint elismerem, hogy a középiskolai oktatásnál és egyáltalán az alsóbb népoktatásnál a kultúra magas foka az. hogy nincs analfabéta, illetőleg, hogy mi­nél szélesebbkörű egy bizonyos átlagos művelt­ség, a művészetben pont fordítva van, a mű­vészetben csak a csúcsteljesítmény jelent po­zitívumot és ér valamit, a mediocritás és az átlagos művészi munkák nem jönnek komo­lyan tekintetbe. Fontosnak tartanám tehát, hogy a csúcsteljesítményekre tessék különö­sebb gondot fordítani és az egyes kiváló em­bereknek tessék megadni a módot és lehetősé­get, hogy képességeiket a haza és a nemzet ér­dekében minden körülmények között virágoz­tatni tudják. A jelen pillanatban abban a kel­lemes helyzetben vagyok, hogy amikor a ró­mai Collegium Hungaricumról emlékezem meg, hálás köszönetet kell mondanom erről a hely­ről Viktor Emánuel Őfelségének, Olaszország királya és Aethiopia császárjának, akinek or­szága nemcsak vendégszeretetével biztosította mindig az oda menő magyar művészfiataliság tanulási és továbbfejlődési lehetőségét, hanem tapasztaladból tudjuk, hogy nemcsak a királyi udvar, hanem az olasz állam is mindenkor elöljártak művészeti vásárlásokban és lehetővé tették, hogy kiállító művészeink részhen ott­tartózkodhassanak, részben pedig képeiket ér­tékesíthessék. Erről a helyről is a leghálásab­ban köszönetet mondok ezért és arra kérem Őfelségéiket, tartsák meg további jóindulatuk­ban azt a tehetséges fiatal gárdát, amely min­den tekintetben méltó arra, hogy a nagy nem­zetek művészgárdájának társa lehessen. Mélyen t. Képviselőház! Nagy sajnálattal kell látnom, hogy amikor egyfelől a Collegium Hungarioumok jól szerepelnek a külföldön és a kiállításokat is meglehetősen helyesen rende­zik, ugyanakkor másfelől amint az iparban és a kereskedelemben divattá lett az egykéz-rend­szer, lassan divattá lesz a művészetben is. Ed­dig, ha valahol egy nemzetközi kiállítást ren­deztünk, juryt állítottunk össze és ez a jury választotta ki a képeket. A kiválasztott képe­ket küldtük ki külföldre és ott bizottság ren­dezte az anyagot. Ma azt látjuk, hogy a művé­szek nem tudják, mikor lesz a kiállítás, vagy pedig csak utólag tudják meg olyanoktól, akiktől bekértek anyagot. Elismerem, hogy a. kiállítás egyöntetűségét jobban lehet biztosí­tani, ha a körülbelül ugyanolyan karakterű mű­vészeket hívom meg és azoknak a műveiből állítom össze az anyagot, mert így talán job­ban kidomborodik egy bizonyos irányzat. Ezt kénytelen vagyok elismerni, de arra az állás­pontra kell helyezkednem, hogy egy ember esetleg tévedhet, de több ember nem annyira. (Tasnádi Nagy András államtitkár: Jury csi­nálja!) Nem egészen így áll a dolog, erre majd rátérek! Az volna a tiszteletteljes kérésem, hogy a nemzetközi kiállításokra a művészek ne csak meghívás alapján, hanem előzetes ér­tesítéssel jury útján hívassanak meg. A másik dolog, amit meg kell említenem, a párizsi kiállítás. A mostani 1937-es párizsi kiállítás ugyan nem kifejezetten művészi ki­állítás, de azért a művészet számára igen szép tér jutott. Az ide meghívott művészek szerin­tem képességük és nagyszerű tudásuk alapján a lehető legjobban megoldják a feladatot, de aki hosszabb ideig élt Franciaországban — mint magam is — az kénytelen konstatálni, hogy az oda kiküldendő anyag a francia ízlés­nek nem fog megfelelni. Ezt aggályosnak tar­tóim abból a szempontból, mert az, amit oda­kint látunk, nem egészen magyar, de nem is franciái. Egészen más lenne a dolog, ha egy erősehben magyar színezetű művészeti anyag­gal mennénk ki, mert akkor nem kellene a többi nemzetek anyagához igazodni. De ha si­kert akarunk elérni egy ilyen kiállításon, ak­kor arra is tekintettel kell lennünk, hogy mi érdekli legjobban az illető országot. Arra ké­rem tehát az igen t. miniszter urat, hogy a legközelebbi jövőben hasonló esetben legyen szíves megkérdezni a művészeti és irodalmi tanácsot, amelyet a miniszter úr hívott életre és amely meg is alakult, mert sajnálattal lát­juk, hogy ez a művészeti tanács mindent ad, csak tanácsot nem. T. Ház! Még csak egy kérdésről szeretnék megemlékezni, amely ugyan nem tartozik kife­jezetten a miniszter úr hatáskörébe, mert hiszen a népművészet a kereskedelemügyi miniszté­rium hatáskörébe van utalva, a háziipari munka keretébe. Mindazonáltal arra szeretném kérni a miniszter urat, hasson oda, és igye­kezzék bizonyos fokig ellenőrzést gyakorolni, hogy a háziipari munkák — a kézimunka, szö­vés, fonás és az ezekkel kapcsolatos munkák —­bizonyos ellenőrzés alatt gyakoroltassanak. Saj­nálattal kell ugyanis tapasztalnunk, hogy bizo-

Next

/
Thumbnails
Contents