Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-215

Az országgyűlés képviselőházának 215. meg: a Nemzeti Színházat, rauicsoda mozgatta, milyen gondolat hozta létre? Létrehozta a magyar nyelv kultuszának, a magyar irodalom pártolásának és a nemzeti érzés fejlesztésének gondolata, vagyis fontos nemzetnevelési funkciót kívántak a Nemzeti Színházzal teljesíteni. Nem akarok a t. Ház türelmével visszaélni, de a költségvetés általános vitájánál is a részemre sajnos, kevésnek bizonyult időt most akarom jelen beszédemben pótolni, tehát csak röviden akarom megállapítani, hogy a magyar nyelv kultuszát a Nemzeti Színházban kétségtelenül fokozott mértékben érvényre kell juttatni; ugyanez áll a magyar irodalom kultuszára is. Ebben a tekintetben nem kívánok statisztikákkal dolgozni, mert a statisztika meglehetősen hajlítható valami és nem lehet csupán számszerűségekre alapítani ezt a megállapítást. Azok a kitűnő teljesítmények azonban, amelyeket a Nemzeti Színház az elmúlt két esztendő során felmutatott, — mint amilyen például a Csongor és Tünde előadása és néhány klaszszikus mű előadása — bennem azt az érzést keltik, hogy a Nemzeti Színház a mai teljesítményeinél még sokkal különb teljesítményekre is képes éppen azért, mert néhány ilyen nagyszerű teljesítményt már felmutatott. Az az argumentáció, — már nem emlékszem, melyik képviselőtársam mondotta — hogy a klasszikusok előadása anyagi okokból nem lehetséges, nem állja meg a helyét azért, mert emlékszem arra az időre, amikor a klasszikusokat ciklusokban játszották és nap-nap után elmenvén a Nemzeti Színház mellett, reggelenkint láttam, hogy az emberek sorbaállnak és úgy várnak a jegyekre. Minden attól függ, hogy hogyan tudjuk ezt a kérdést beállítani. Már pedig, ha alkalmasan tudjuk beállítani, akkor a magyar és a 'külföldi klasszikusok kultusza még üzletileg sem rossz színházpolitika az állami színház részére. Természetesen iá Nemzeti Színházzal szemben mindig fennállott az a kettős kifogás, hogy deficittel dolgozik, és hogy szubvencióból klaszszikus műsort csinál. Ennek a két r végletnek helyes középarányosát kell megtalálni. Nem állja meg a helyét a Nemzeti Színházzal szemben az a megállapítás, hogy a Nemzeti Színháznak kasszasikerre kell törekednie, mert ha kasszasikerre törekszik és a magánszínházaknak konkurrenciát csinál, akkor nem szükséges szubvenció. Erre megvannak a nagyon széles magánszínházi lehetőségek. Nem állja meg azonban a helyét teljes mértékben az a felfogás sem, hogy a szubvencióból minden áron forszírozzunk olyan előadásokat, amelyeknek publikuma nincs. Nem lehet azonban 3,1* Pel, clZ álláspontra helyezkednünk, hogy a klasszikusoknak nincs publikuma, nincs anyaai lehetőség íz előadásukra s ezért .klasszikust ne játszSTTunk. Öt évvel, tíz évvel ezelőtt még volt pub likum, négy évvel ezelőtt már nem volt annyi publikum, kevesebben jártak a klasszikus előadásokra, tavaly még kevesebben jártak, de ha nem forszíroztuk a klasszikusokat, akkor két, három esztendő múlva elváltaiéban nem lehet klasszikus műsort adni a Nemzeti Színházban. Amikor tehát nem lehet kasszasikereket sem forszírozni, nem lehet a kasszasikertől sem eltekinteni, ugyanakkor nem szabad a klasszikusokat sem forszírozni, de nem szabad a klaszszikusoktól tökéletesen eltekinteni sem, mert hiszen a költségvetésbe beállított 600.000 pengő — én inkább 1,200.000 pengőt adnék szívem szeülése 1937 május 20-án, csütörtökön. 351 rint erre a fontos, nemzetnevelő, kulturális célra — mégis arra kötelezi a színházat, hogy a magyar nyelv és irodalom érdekében mindent elkövessen. így tehát a magyar klasszikusokat és az általános műveltség szempontjából az idegen klasszikusokat is fel kell vonultatni a Nemzeti Színház műsorán. (Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter: A jövő évben 18 klaszszikusból álló ciklus lesz !) Őszinte örömmel hallom azt, amit a kultuszminiszter úr mondott, annál is inkább, mert én meg vagyok győződve arról a jóhiszeműségről, arról az igyekezetről, amellyel a Nemzeti Színház ügyét a kultuszaiinisztérium s a kultuszminiszter úr évek óta körülveszi. Csupán az a felfogásom, hogy a Nemzeti Színház színházi politikájának abból a pontjából, hogy magyar darabokat, azután magyar klasszikus darabokat és külföldi klasszikusokat is niűsoron kell tartani, nem engedhetek. Ügyszintén nem tudok beleegyezni abba sem, hogy a Nemzeti Színház a magánszínházak konkurenciájaképpen néha avant-gardista allűröket vegyen fel, mert erre semmi szükség nincs. Nem szeretném egy kiváló volt parlamenti férfi. Herczeg Ferenc példáját utánozni, aki képviselőházi szűzbeszédében a Nemzeti Színházról szólva — igaz, hogy ez régen volt és igaz, hogy a darab Sudermann Otthon című darabja volt — elmondotta a darab témáját, mint a Nemzeti Színház színházi politikájának elrettentő példáját. Erről a Sudermann-dar'.-"-ról és egyébről mondott beszédének az voit a következménye, hogy gróf Keglevich István intendáns megbukott. Én felszólalásomnál nem ezt a célt tartom szem előtt. Nem^ szeretném elmondani az amerikai Electra témáját, amely lehet O'Neil amerikai író kiváló darabja, de ha elmondanám, hogy mi minden játszódik le szekszuálpatológiai szempontból abban a darabban, akkor azt kellene mondanom, hogy ha már Electra, akkor legyen görög Electra és amerikai fordításban nem akarom újra végignézni a Nemzeti Színházban. Sokkal konciliánsabb vagyok a magárszínházakkal szemben. Ugyanez a felfogásom egy másik . darabról is, amely valóban szintén igen kiváló alkotás és kitűnő előadásban is került színre, azonban nem a Nemzeti Színház színpadára való, ellenben Párizsban nagy sikere volt. Ez egy Nob eldíjas író darabja, a Donogoo. Nem tudom, hogy itt ugyanúgy játszottak-e, mint Párizsban, de itt kissé filmszkeccsszerű jellege volt, tehát ez sem találta meg a Nemzeti Színház színpadán azt a helyet, amelyet neki szántak. Ez a kritikám a külföldi írók darabjainak megválogatására vonatkozóan. T. Ház! Csak néhány nagyobb vonással akartam felvázolni a magam felfogását a Nemzeti Színházzal szemben, amely felfogásom a tavalyi költségvetési beszédem óta mit sem változott. Ma is azon az állásponton vagyok, hogy a legnagyobb szeretettel kell bánnunk a Nemzeti Színház ügyével, a legnagyobb szeretettel kell a hivatásos kritikának is vele bánnia. Itt is elfogulatlanul kell nyilatkoznunk a Nemzeti Színházról és élnünk kell azzal a lehetőséggel, melyet a miniszter úr nekünk adott, amikor azt mondotta, hogy a tanácsokat, ha azok jók, elfogadja. Tisztelettel kérem tehát, hogy tanácsaimat méltóztassék felülbírálni s ha azok jók, elfogadni. Különben is az a felfogásom, mint a miniszter úré, aki azt_ mondotta négy évvel ezelőtt a költségvetés tárgyalásánál, hogy a Nemzeti Színház rezsimjéért nem a kultuszminisztérium felelős, hanem