Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.
Ülésnapok - 1935-214
Az országgyűlés képviselőházának 214 Méltóztassék megengedni, hogy elmondandóimat azokhoz a beszédeimhez fűzzem, amelyeket immár két év óta ezekről a padokról a kultusztárca tárgyalásakor elmondtam, talán azok folytatásaképpen — nem merném mondani, hogy befejezéseképpen — annak a gondolatsornak, amelyből kiindultam. A mai nagy gazdasági válság okát egy szellemerkölcsi válságban állapítottam meg egytik beszédemben. Azt az erkölcsi válságot, amely a rettenetes katasztrófához, a világháborúhoz vezetett, az okozta, hogy a technika nagyszerű os a tudomány bámulatos haladásával nem. tartott lépést a belső erköUbsi és szellemi haladás is. Elbbon állapítottam meg a válságnak okát és ugyanakkor azt is mondtam, hogy a gazdasági válságnak megoldása nem gazdasági, hanem csak egyedül erkölcsi eszközökkel lehetséges. Másik beszédemben kifejtettem, hogy én ezt az erkölcsi válságot másképp, mint a neveléssel megszüntetni nem tudom. Ennek a gondolatnak felismerése, meglátása, külföldön is ébredezik. Báró Coubertin Péter, a nagyszerű olimpiai sport megalapítója mondta a legutóbbi berlini <olimpiász alkalmával az olimpiai láng meggyújtásakor a világ ifjúságához intézett szózatában (olvassa): »Ünnepi órákat élünk! Körülöttünk mindenfelé ünnepi eseményeik élednek és mialatt a reggeli ködből kirajzolódik az, új Európa és az új Ázsia artía, úgy érzem, az emberiség végre megérti, hogy a válság, amelyben vergődik, mindenekelőtt nevelésügyi válság. A cselekvő élet küszöbén mindenkinek meg kell látnia, hogy azoké a népeké a jövő, amelyek elsőknek merészelik a serdülő ifjúság nevelését átalakítani.« Hogy ez nem illúzió, fantázia, annak bizonyításaképpen rámutathatok két példára, amelyek a háború után nagyszerűen igazolták ennek a gondolatnak igazságát. Az egyik éppen a sport. A sportnak a háború után igazi, helyes, nemes értelemben vett szelleme a világ minden népei között olyan küzdelmet kíván, amelyet nemesen, egymást megbecsülve, loyalisan vívnak és egymás megbecsülésével, kicsinek és nagynak egyformán juthat a babér. A másik a cserkészet. A cserkészet a nevelésnek valóban nagyszerű eredménye, ahol a kis emberek lelke ismét abban a küzdelemiben, abban a szolidaritásban nevelődik fel, amelyben egymást kölcsönösen segíteni, egymást kölcsönösen megbecsülni tanulják. íme, rámutathattam két példára, amelyeknek — azt hiszem — döntő jelentőségük van. r , Minket, magyarokat a nevelesügy kérdése elsősorban érdekel. Ha visszatekintek a több, mint 50 esztendős, tehát félszázadot meghaladó közoktatásügyünk fejlődéstörténetére, akkor kétségtelenül meg kell állapítanom azt, hogy az nagyszerű kezdeményezésekkel, gyönyörű célkitűzésekkel indult, de ezeket nem tudta megvalósítani. A mi középfokú oktatásunk — merem állítani — a társadalom felfogasát, a szülőknél is egy bizonyos mértékig olyan irányba vitte, hogy azt ebben az irányban továbbfolytatni már nem lehet. A kiindulási pont az volt, hogy a mi középfokú oktatásunk adja meg azt az átlagos középosztálybeli műveltséget, .amelyet méltán mérhetünk össze a világ bármely nagy nemzetének általános műveltségével. Ezt a célt el is értük, mert az. a humanisztikues, elméleti ismeretkor, amelynek terjesztése megindult, és amely később folyton bővült, a mi középosztályunk mú.. ülése 1937 május 18-án, kedden. 289 veltségét olyanná tette, hogy azt méltán lehet odaállítani bármely nagy nyugati nemzet középosztálybeli műveltség éhez. Kétségtelen azonban az is, hogy ez a művelődési irány éppen a középfokú oktatásnál az idők folyamán miind nagyobb ós nagyobb adathalmazzal, több és több új ismerettel, szinte azt mondhatnám, enciklopédikusán terhelte meg ifjúságunkat. Elfelejtette azt, hogy ennek az oktatásnak nemcsak oktatásügyi, de nevelésügyi célja is van, és a súlypont áthelyeződött az általános, humanisztikus ismeretek terjesztésére. Félreértések elkerülése végett már itt megjegyzem, hogy én, aki mindent a humanisztikus műveltségnek köszönhetek, aki életem javarészét ennek szenteltem, nem a humanisztikus műveltség, nem az elméleti tudás ellen beszélek, de felemelem szavamat az egész magyar oktatásügynek és ismét hangsúlyozom, a középfokú oktatásügynek az ellen az iránya ellen, amely tovább már nem folytatható. Ez odavezet, amint azt előttem igen t. képviselőtársam és sokan hangsúlyozták, hogy az érettségi a kialakult közfelfogásban nem az életre valló' felkészülést jelenti, hanem egyszerűen egy utalvány a felsőoktatásra, az egyetemre, ahol a diploma ismét nem a tudományos pályára való felkészülést, hanem egyszerűen jogcímet, utalványt jelent a hivatalra, a fix fizetésre és végül a nyugdíjra. Ebben a kérdésben valóban egyetértünk, mert bizonyos megelégedéssel hallom különböző oldalakról ennek az eredménynek egyöntetű megállapítását. A tanulás végcélját a fix fizetésben, a nyugdíjban látják,, nemcsak a középosztálybeli, de ma már a földműves szülők fiai is. A fiatalok díjnokok akarnak lenni. (Sulyok Dezső: Havi kétszázzal!) Itt van a kezemben egyik állásnélküli diplomás levele, amelyben azt írja, hogy »a felső mezőgazgasági iskola székhelyén 33 végzett van s ezekből 5 gazdálkodik, egy uradalmi gyakornok. A továbbiakban megállapítja azt, hogy az iskola székhelyén való illetőségű 50 végzettből 5 gazdálkodik, akármilyen fiihetetlenül hangozzék is ez«. A kisbirtokosok gyermekei meg legtöbbször teljesen fizetés nélküli állásba mennek; az apa szánt-vet, a fiú pedig díjtalan »napidíjas úr«, gyakornok. Ez az irány a középiskolai oktatásnál teljesen a lateiner pályák felé terelte az értelmiséget, mindenki egyetemet akart végezni. Ez az irány idézte elő azt, hogy a polgári iskolák is elsorvadtak. Mindehhez hozzájárult pedig az is, hogy a minősítési — egyébként igen helyes — rendszer, egyenesen fokozta még ezt a téves irányt. A nyugdíjas állások szaporodása megduzzasztotta költségvetésünket és ma már a személyi és nyugdíjterhek olyan óriásiak, hogy aránytalanságuk minden tekintetben panaszra ad okot. Itt is felhozták már, hogy ezek elviselhetetlen terhet jelentenek költségvetésünkben. Nemcsak ez volt a következménye ennek a ferde felfogásnak, hanem egy káros antiszelekció is. Abban az irányban, hogy a kevésbbé tehetséges, sőt az egyenesen tehetségtelennek nyilvánított gyermekek mentek az úgynevezett gazdasági pályákra. Gazdasági, ipari és kereskedelmi pályára azokat utalták, akik a gimnáziumban egyáltalában nem váltak be; az ilyeneket adták oda. Ezt antiszelekciónak nevezhetem, amely igen káros következményekkel járt. Kialakult az a helytelen felfogás,