Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.
Ülésnapok - 1935-213
252 Az országgyűlés képviselőházának 21$. ülése 1987 május 14-én, pénteken. erkölcsösnek. Felfogásom szerint az államnak nem szabad ebből üzletet csinálnia. Ha egyszer a férj elesett a harctéren a hazáért, akkor meg kell adni a szegény hadiözvegyeknek havonta a járadékokat mindaddig, amíg élnek. (Egy hang a jobboldalon: Az asszonyok maguk kérik az egy Összegben való megváltást!) Az idő előrehaladottságára való tekintettel most már csupán egyetlen kéréssel fordulok a t. honvédelmi miniszter úrhoz. Tudjuk, hogy a Gyosz. kötelékébe tartozó vállalatok 350, a Tébe. pedig 150 diplomás érettségizett embernek adott alkalmazást. Sajnos, a kultuszminisztériumtól kérték el a 3000-es listát és ebből a Gyosz. és a Tébe. válogatta ki azokat, akiket alkalmazni akart és így történt, hogy a 3000 nevet tartalmazó listából csak azokat alkalmazták, akik 1900 után születtek, vagyis éppen a frontharcosokat hagyták ki. Ezért én azzal a kéréssel fordulok a t. honvédelmi miniszter úrhoz, hasson oda, hogy ha lesz ismét alkalom arra, hogy a Gyosz.-nál és a Tébé.-nél állástalanokat fognak elhelyezni, akkor ne hagyják ki a frontharcosokat. (Helyeslés balfelől.) A frontiharcostörvénnyel foglalkozni nem kívánok. A honvédelmi miniszter úr megígérte, hogy ha kész lesz a törvényjavaslat, akkor megmutatja és ismerteti. Amint már említettem, ennek a javaslatnak törvényerőre emeléséhez nyugodt atmoszférára van szükség, ezt a törvényt megegyezés útján kell megalkotni, T. Ház! Igyekeztem a honvédelmi tárca költségvetéséhez pártatlanul hozzászólni, hiszen nem célom, hogy a honvédelmi költségvetés kérdésébe pártpolitikai szempontból éket verjek. Ebben a kérdésben együtt kell éreznünk, együtt kell gondolkoznunk és együtt kell cselekednünk. Ezért engedjék meg, hogy azzal fejezzem be beszédemet, ^hogy emlékeztessek a Hadik-szobornak két héttel ezelőtt lefolyt leleplezési ünnepélyére, amelyre a 4-es huszárok kivonultak, és ezredparancsnokuk, Béldy ezredes úr odaállt a szobor elé és azt mondotta: Tábornagy úr, minden rendben van! Könnyek jöttek a szemekbe. Ezek a könnyek toluljanak újból a szemekbe, és én szeretném látni azt a napot, amikor a magyar hadsereg parancsnoksága elmegy a Városligetbe a Hősök emlékművéhez és kijelenti, hogy a magyar hadseregnél minden rendben van, mert régi fényében, régi dicsőségében tündöklik a magyar hadsereg. Ebben a reményben és hitben fogadom el a költségvetést. (Élénk helyeslés és taps a jobbés a baloldalon. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Kíván még valaki szólni? (Nem!) Ha szólni senki nem kíván, a vitát bezárom. A honvédelmi miniszter úr óhajt szólni. (Halljuk! Halljuk!) Rőder Vilmos honvédelmi miniszter: T. Képviselőház! Amikor abban a kitüntetésben van részem, hogy a honvédelmi tárcát képviselhetem, teszem ezt azzal a nyugodt tudattal, hogy egy hosszú katonai pálya után, amelynek minden idejét a honvédelemnek és honvédségnek szenteltem, ma is, mint katona állhatok ezen a helyen, és mint katonának, csak egy feladatom van: a honvédelem érdekeinek képviselete. (Helyeslés.) A honvédelmi miniszter helyzetét megkönnyíti ma az, hogy ezeknek az érdekeknek védelmére tulajdonképpen alig szükséges különösen síkraszállani, nemcsak azért, mert hazánk egészen kivételes katonai helyzete a honvédelem kérdéseit egészen kivételes megvilágításba is helyezi, de főleg azért sem, mert nincs a mai Európában világnézeti irány, államforma, amely első feladatának ne a honvédelem megerősítését és a hadsereg fejlesztését tűzné ki maga elé. E'z ma nem pártvagy politikai kérdés, hanem végeredményében ránk kény szeri tett elemi önvédelmi kérdés. (Ügy van! Ügy van!) Bármiben keressük is mi ennek az okát, vagy bármiben véljék az érdekeltek ezt az okot megtalálni, végeredményben ma ez egy fegyver kezesi verseny, amely Európát megüli, és a mi szempontunkból nézve növeli azt az aránytalanságot, amelynek megszüntetésére pedig az államok kötelezettséget vállaltak. (Helyeslés.) Nem enyhít ezen a körülményen semmit az a tudat, hogy ezt a versenyt nem mi idéztük fel és hogy semmi sem esett és esik tőlünk távolabb, mint hogy egy fegyverkezési versenyfutásban részt vegyünk. 1932-ben azzal a becsületes szándékkal állottunk a gyászosemlékű leszerelési értekezlet elé, hogy bármilyen megállapodást és korlátozást elfogadunk, ha az mindenkire egyformán kötelező. (Ügy van! Ügy van!) De hogyan indult meg az értekezlet? A legelső egyezménytervezet, amely az értekezlet alapját képezte, már egy olyan szakaszt tartalmazott, — a hírhedt 53. §-t — amely kimondotta, hogy bármilyen egyezménytervezet jön létre, az úgynevezett legyőzött államok számára továbbra is a békeszerződések katonai határozniányai maradnak érvényben. Lehetett-e ebben a légkörben arra számítani, hogy a megértés és méltányosság kivezet bennünket védtelen helyzetünkből 1 ? Alig hiszem. És amikor a nagyon tárgyilagos és józan angol es olasz közvetítő javaslatot elvetették, természetes dolog, hogy az értekezlet csődbe jutott. Akárhogyan forgatják ezt ma politikailag, végeredményben itt van a csirája annak a bizalmatlanságnak és annak a fegyverkezési láznak, amely Európát ma megüli, és amely elsősorban reánk, a kisállamra nehezedik legjobban. Honvédelmi szempontból tehát ma az a legsúlyosabb kérdés, hova vezet ez a fegyverkezés. A fegyverkezés általában inkább a háború, mint a béke felé vezetett eddig mindig, mert a túlsúlyra szert tett államok a maguk vélt vagy igazi érdekeit nem a jog, hanem az erőszak útján igyekeztek érvényesíteni. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől) Ezt nekünk magyaroknak a békeszerződést követő években, a fegyveres erővel való fenyegetőzések időszakában a magunk bőrén bőségesen volt alkalmurk tapasztalni. (Ügy van! Ügy van!) r Bárhogyan is ítéljük meg azonban ezt a kérdést, ma tény az, hogy mindenki fegyverkezik körülöttünk, és bárhova vezessen is ez, aki nem követ el minden tőle telhetőt a maga jogos védelmére, az a maga sírját ássa meg. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Bármennyire is őszinte tehát a békeszeretet, bármennyire távol áll tőlünk, hogy háborús bonyodalmakba belekeveredjünk, ez nem rajtunk múlik, mert túlságosan kicsinyek vagyunk ahhoz, hogy ebben döntő szavunk lehessen. (Farkas István: Ez igaz!) Ha tehát előbb azt voltam bátor mondani, hogy a honvédelmi miniszter feladatát ebben a kérdésben a helyzet megkönnyíti, most éppen fordítva azt kell mondanom, hogy a legsúlyosabb felelősséget rója ez a honvédelmi miniszter vállaira és rá kell mutatnom arra, hogy őt úgy
