Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-209

; Az országgyűlés képviselőházának 209 deményezésé az érdem és dr. Zentay Dezső kiváló statisztikust illeti meg a külön elismerés azért, hogy sikerült végre pontos és áttekinthető képet kapnunk arról, milyen ezidőszerint Magyarországon a kereskedelem és ipar, a közlekedés, a szállítás, a hitelintézetek, a biztosítóintézetek alkalmazottainak sorsa, hogyan áll az a nagy kérdéskomplexum, amely az utóbbi időben — nem utolsó sorban bizonyos diákmozgalmakból kifolyólag — a közérdeklődés homlokterébe került, amely nagy kérdéskomplexumra vonatkozólag a miniszterelnök úr is nyilatkozott legutóbbi szegedi beszédében. Magyarországon ez idő szerint 132.146 keresőből áll a magántisztviselők osztálya s ezek a keresők majdnem ugyanannyit, 118.739 személyt tartanak el. A fővárosra természetesen a dolgozók jelentősebb része esik. kereken 75.000, de a törvényhatósági jogú városokban is találunk 13.000-et, a megyei városokban 18.000-et és ami legmeglepőbb ezekben az adatokban, a kis- és nagyközségekben is nem kevesebb, mint 25.000 magántisztviselőt találunk. Azt mondhatnám, hogy ennek a falun élő magántisztviselői rétegnek a helyzete külön szociográfiai felderítésre, külön felfedezésre szorul, mert arra a problémára, hogy hogyan, miki éppen, milyen elnyomottságban, milyen számkivetettségben élnek a falusi magántisztviselők, eddig még semmiféle tényező nem vetett ügyet, nem fordított figyelmet. Ha e 132.000 dolgozó szakmai megoszlását nézzük, akkor azt látjuk, hogy .az őstermelés aránylag kis számmal, 5600-zal van képviselve, a bányászat is sokkal több tisztviselőnek adhatna kenyeret, mint 1100-nak, Az ipar természetesen dominál a maga 43.000 alkalmazottjával, a kereskedelem nem sokkal marad e mögött -a maga kereken 40.000 tisztviselőjével. A hitelszervezeteknél 17.000, a közlekedésnél 3000 tisztviselő van és van itt egy meglepő számadat, a szabadfoglalkozásúaknál alkalmazott 20.000 magántisztviselő. A szabadfoglalkozásúak által alkalmazott tisztviselőknek ez a meglepő nagy száma két szempontból érdemel figyelmet. Egyrészt azért, mert itt van egy olyan réteg az ügyvédek, a közjegyzők, a társadalmi egyesületek, az egyházi, jótékonysági szervezetek alkalmazásában, a hírlapoknál dolgozó tisztviselők és segédszemélyzet, amelynek ilyen nagy számban való létezéséről voltaképp senkinek sem volt fogalma, a másik körülmény pedig az, hogy ez a réteg tulajdonképpen kiesik az 1910/1920. M. E. számú rendelet hatása alól. Ez a rendelet, amelynek elődjét és ősét tulajdonképpen néhai Garami Ernő kereskedelmi miniszter léptette életbe 1918. végén s amely évtizedek után első alkalommal szabályozta átfogó módon és szociális szellemben a magánalkalmazottak és a magántisztviselők felmondási idejét, végkielégítését. Ennek a rendeletnek jogutódja jelent meg a Friedrich—Heinrich-féle rendelet formájában 1920 március 2-án. Ez azonban egy egész csomó kivételt tartalmaz, így nevezetesen az összes itt említett és a statisztika adatai szerint tehát 20.000-re tehető iigynevezett nem ipari és nem kereskedelmi foglalkozású magántisztviselőket, nemkülönben az ipari vállalatoknak művezetőit teljességgel kirekeszti annak a védelemnek keretéből, amelyet a felmondási idő, a két esz- j tendei szolgálat után növekvő felmondási idő, végkielégítés tekintetében a többi alkalmazottaknak biztosít, úgy hogy ebben a tekintetben ' KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. XHI. . ülése 1937 május 10-én, hétfőn. 9 a kormányzat részéről igen. sürgős feladat és teendő ennek a mulasztásnak pótlása, mert különben itt a dolgozó alkalmazottaknak mintegy 20 százaléka a szociális védelem tekintetében teljesen vogelfreinek mondható. Egyébként is teljes védtelenségben él a dolgozó szellemi munkásság a munkaidő és a fizetések tekintetében. Ha van társadalmi réteg, ahol a gazdasági válság hatása egyenesen borzalmas volt, akkor ez a 120.000 főnyi magánalkalmazotti tábor megérezte annak súlyát. A munkanélküliek száma megduzzadt, a fizetések óriási mértékben lehanyatlottak, a munkaidő korlátlanná vált s a magántisztviselői pályán reménytelen öregek és reménytelen fiatalok találkoztak össze. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) A válság hatása a fővárosban és méginkább a vidéken mutatkozott. Elbocsátottak Budapesten a válság kitörésének pillanatától egészen 1932 júniusáig nem kevesebb, mint 9500 dolgozó embert, vidéken az elbocsátások még egy évvel tovább tartottak, 1933 derekáig és az elbocsátottak száma nem kevesebb, mint 8000. Munkanélkülivé vált tehát 17.500 túlnyomórészt családos dolgozó szellemi munkás, önhibáján kívül belekerült a kenyértelenek, a nyomorgók nagy táborába. Nem törődött velük az állam, nem törődött velük a közület, legfeljebb az inségkonyhákra jártak, a szakszervezet néhánypengős segélyét vehették igénybe, de egyébként elmehettek ügynökölni, ha ugyan volt mit,-legnagyobb részük pedig a család támogatására szorult, vagy pedig egész egyszerűen elpusztult. Nincs ebben az országban senki, aki pontos feleletet tudna adni arra a kérdésre, hogy mi történt a gazdasági válság 17.500 szellemi munkás áldozatával, azzal a nagy tömeggel, amely kikerült a munkafolyamatból és azóta túlnyomórészt nem is került oda vissza. Nem került vissza azért, mert tulajdonképpen az állásokat mások foglalták el. Nem vitás az, hogy 1932 dereka óta Budapesten, 1933 nyara óta a vidéken egy bizonyos mértékű visszaáramlás történt a hivatalokba, ha azonban tekintetbe is vesszük, hogy Budapesten 20.000, vidéken mintegy 5000 xijabb alkalmazás történt, ezek főképpen fiatal munkaerők, fiatal férfiak és nők, az idősebbek — és a 30 éven felüli nők, a 40 éven felüli férfiak már idősnek számítanak — ebből kimaradtak. A vállalkozás tehát jótékonyságot gyakorolt — ahogy magáról hirdeti — és éhbéreket fizetett. (Farkas István : És lenyomta a munkabéreket, a fizetéseket!) A kereskedelemügyi miniszter úr a múlt év december 9-én, interpellációmra adott válaszában kilátásba helyezte a szellemi munkásréteg kérdéseinek rendezését, nevezetesen azt, hogy a minimális fizetések és munkaidő tekintetében valamilyen intézkedést fog tenni. Azóta én a magam hatáskörében, mint az alkalmazottak legnagyobb érdekképviseletének vezetője, 17 ankéten vettem részt a fővárosban és a vidéken s alkalmam volt beletekinteni abba a szörnyű dzsungelbe, amely ma a szellemi munkásság helyzetét jellemzi. Ha csak a hivatalos adatokra támaszkodom, akkor is meg kell állapítanom, — a Gazdaságkutató Intézet adatai szerint — hogy a fővárosban a fizetések névlegesen is 4 és fél százalékkal, a vidéken 35-4 százalékkal hanyatlottak. De ha meggondoljuk, hogy ugyanez alatt az idő alatt az általános drágulás legalább r 15 százalékot tesz ki, akkor a reálbérek hanyatlása a fővárosi tisztviselőknél kereken 20 százalék, 2