Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-210

96 Az országgyűlés képviselőházának selőtársam beszédébe. De megütötte a fülemet az JEL mondása, hogy amikor betegségéből felgyógyulva külföldről hazajött, megdöbbentő látvány tárult eléje. Kérdem t. képviselő társamat, hogy amikor hazaérkezett és a helyzet itt olyan megdöbbentő volt, miért maradt itthonmiért nem ment vissza oda, úrra a helyre, ahol a betegségét gyógyítottak? (Derültség.) Amióta a reformparlament összeült, a harmadik költségvetést tárgyalja a törvényhozás. Amikoraz első költségvetést tárgyalta a Ház, akkor én a baloldalon ültem, mint ellenzéki képviselő, de már akkor az eí&ő költségvetési tárgyalásán, látván a kormány szociális munkáját és azt, hogy a költségvetést a magyar dolgozó néprétegek érdekében jól megalapozna, mint baloldali, ellenzéki képviselő, a költségvetést elfogadtam. Akkor úgy a jobboldalon, mint pedig a baloldalon egye*; képviselőtársaim azt mondották nekem, hogy új képviselő vagyok, még tanonc vagyok, talán nem jól csináltam a dolgot. De láttam a szociális elgondolásokat megboldogult Gömbös Gyula miniszterelnökömnél és a költségvetést, mint ellenzéki képviselő akaratom ellenére is kénytelen voltam elfogadni. (Derültség.) \ Hogy ezeket a költségvetéseket szociális alapokra helyezték, ezt semmi sem bizonyítja úgy, mint Bethlen István gróf képviselőtársunknak mai beszédében foglalt az a kijelentése, hogy a kormányzat által benyújtott költségvetést elfogadja, mert azt szociális szempontból nagyon helyesnek és jónak látja. Én, aki kint a széles néprétegek, a dolgozó emberek között élek, már két évvel ezelőtt láttam, hogy a kormány népi politikája igenis nagyon helyes irányban halad, éppen ezért, mielőtt magára a költségvetésre, rátérnék, előre bejelentem, hogy a költségvetést elfogadom. (Wupert Rezső: Meglepő fordulat! — Dulin Jenő: Jó volt előre bejelenteni, mert a végén eltévesztette volna!) A költségvetéssel kapcsolatban először is a belügyminiszter úrhoz vagyok kénytelen szólani és kénytelen vagyok a költségvetéssel kapcsolatban rátérni a közegészségügyre. Odakint vidéken, a falvakban a magyar dolgozó emberek közegészségügyét hallatlanul elhanyagolják. Az én kerületem környékén az egyik nagyobb községben van egy kórház, amely kórházhoz körülbelül 200.000 főnyi lakosság gravitál; ez a kórház állami hozzájárulás címén évenkint összesen 60.000 pengőt kap! Kérdem t. képviselőtársaimtól, hogy egy 300.000 lelket számláló vidék kórházának elegendő-e 60.000 pengős állami támogatás és hogyan nézne ki Budapest, ha a fővárosi kórházak 200.000 lélek után egy évre 60.000 pengő állami támogatást kapnának? (Farkas István: A kormány adósa marad a fővárosnak! Semmit sem ad! — Malasits Géza: A kormány többmillió pengővel tartozik a fővárosnak!) Odakint a falvakban, különösen az Alföldön, ahol nincs erdő s ahol a fák nem védik meg a portól az embereket, mindhatnám minden negyedik-ötödik ember tüdővészes és minden harmadik-negyedik gyermek angolkóros. (Meskó Rudolf: Ez igaz!) Ha a belügyminiszter úr itt volna, szeretném felhívni erre a figyelmét, annál is inkább, mert itt a Házban úgy a jobb-, mint a baloldalon állandóan elhangzanak az errevonatkozó kérések és kívánságok, nemcsak ennek a költségvetésnek és általában a

r költségvetéseknek, hanem más törvényjavaslatoknak a tárgyalásánál is. 210. ülése 1937 május 11-én, kedden. A községeket minden téren mellőzik, úgyannyira, hogy a községi autonómiák még saját ügyeiket sem tudják a maguk hatáskörében elintézni. Minden községnek megvan a képviselőtestülete, amely az egészségesen gondolkozó munkásokból és kisgazdákból rekrutálódik, de mondhatnám, ezek a községi képviselőtestületek mint olyanok, talán csak cifraságnak vannak beállítva. Hogy rátérjek egy-két dologra, megemlítem azokat, amik kerületemben történnek. Az egyik községházán 9 éve dolgozik egy községi hivatalnok. Ennek a községi hivatalnoknak három neveletlen gyermeke van. Kilenc év óta havi 30 pengő fizetésért dolgozik és ebből volt kénytelen eddig nevelni három gyermekét. Amikor a községi képviselőtestület hozzájárul ahhoz, hogy ennek a kicsi tisztviselőnek 30 pengő fizetése legyen, — ami feltétlenül méltányos — akkor kiszáll a miniszterközi bizottság és ezt a 30 pengős havi fizetést leszállítja 23 pengőre. Pedig ennek a miniszter köz;i bizottságnak a napi kiküldetési díja bizonyára túlhaladja azt a 23 pengőt, amit annak a szerencsétlen családos kishivatalnoknak havi fizetésképpen meghagy. (Meskó Rudolf: Ez így van!) A községi autonómiák tehát nemhogy védve volnának, hanem igenis ütik őket. Ugyanebben a községemben van egy nagycsaládú, 7 gyermekes községi cseléd, akinek nagy családját látva, a községi képviselőtestület szociális alapra helyezkedett és havi 60 pengős fizetését 100 pengőre emelte. A vármegye kisgyülése ezt a 100 pengős fizetést ismét leszállította 60 pengőre. Bármennyire szociálisak is a kormány elgondolásai, bármenynyire törődik is a falu népével, ha a községi és vármegyei kiskirályok odakint a falvakban, a vidéken, így dolgoznak, félek, hogy a kormánynak mindaz a szociális munkája, amelyet végez, meddő marad. A magyar dolgozó népnek, a kisiparossági nak^ a földmívelő népnek egy igen fájó sebe a íisztforgalmiadó. Ezt a sebet valahogyan be kellene hegeszteni. Képviselőtársaim nemcsak a jobb-, hanem a baloldalon is minden pártból, nemcsak a költségvetésnél, hanem minden más javaslat tárgyalásánál felszólalnak és kérik a kormányt, kövessen el valamit, hogy éppen a legrászorultabb, nincstelen emberek ne legyenek kénytelenek ezt a hatalmas lisztforgalmiadót fizetni. A kormánytól azonban erre nem kapunk megnyugtató választ. Nem akarok ezekbe a kérdésekbe mélyebben belenyúlni, de volna egy indítványom. Nagyon sok olyan nyugdíjas van Magyarországon, akinek 1000—2000 holdas, sőt olyanok is vannak, akiknek 10.000 holdas birtokuk van, és vannak Magyarországon olyan nyugdíjasok, akiknek bérpalotáik vannak a fővárosban, van olyan nyugdíjas, akinek 54 lakója van. Ha ezeknek a nyugdíjasoknak megpuhulna a szívük,, maguktól kellene ezeknek a szegény szerencsétlen nincstelen embereknek segítségére jönniök és felajánlaniuk azt a nyugdíjat, amely nélkül ők meglévő vagyonuk •. jövedelméből amúgyis úri módon élnek, nem úgy, mint ezek a szerencsétlen dolgozó embereik. Mindezekre a kérésekre, amelyek itt elhangzanak a kormányzat felé, mint mondottam,, igen gyenge, vagy semmilyen választ nem kapunk. Mi, azok a törvényhozók, akik ezek közt

4 az emberek közt élünk, akik különösen ismerjük ezeknek az embereknek a gondolkozását,, na-