Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-210

Az országgyűlés képviselőházának 2. gyón kérjük a pénzügyminiszter urat, de az összkormányt is,, hogy különösen a lisztforgalmiadónál kövessen el mindent. Ha az általam felemlített nagyvagyonú nyugdíjas emberek nyugdíja nem fedezné ezt a lisztforgalmiadót, keressen a kormányzat más helyet, ahová nyúlni lehet, és ezt a kérdést a hatalmas néprétegeik érdekében oldja meg. Mélyen t. Ház! En nem. tudok másról beszélni, csak a vidékről, a faluról, a falu népéről. Szomorú tanasztalataink vannak különösen a tél folyamán. Amikor a téli idő beáll, az iskolaév befejeztéig kerületemben minden tanévben meg^ szoktam látogatni minden iskolát és a legrászorultabb emberek gyermekeit, amennyire módomban áll, támogatom. Szomorú szívvel látom kerületemben a közigazgatás működését, hogy megbüntetnek embereket azért, mert gyermekük nem jár iskolába, pedig az a gyermek csak azért nem megy iskolába, mert egyáltalában nincs ruhája, nincs lábbelije és^ még sok más ok akadályozza meg, hogy iskolába mehessen. Mondhatnám, százszámra, ezerszámra jönnek hozzám hetenként ezek a nyomorult emberek, hozzák a közigazgatási büntetésről szóló fizetési meghagyást. Ilyen teljesen nincstelen embereket a közigazgatás 30—40 pengőre büntet meg. Én, aki a kultúrának híve vagyok a magam valóságában, aki a tudásnak híve vagyok, nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem kell valamilyen büntetéssel sújtani azt a szülőt, aki kötelezettségének ezen a téren nem tesz eleget, de olyan szülőket, akik a legnagyobb nincstelenségben és szegénységben szenvednek és sínylődnek, mi szükség van ilyen nehéz közigazgatási büntetésekkel sújtani? Mélyen t. Ház! Itt a Házban, de kint útonútfélen is hallom szerte az országban, hogy minálunk gazdasági konjunktúra van. Nem látok itt gazdasági konjunktúrát. Megmondom, miért nem látok. A pénzügyminiszter úr hatalmas gesztusával, szociális gondolkozásával Magyarországon körülbelül 600.000 mezőgadzasággal foglalkozó embert mentett meg az adóterhektől. Ezek mezőgazdasági munkások. Ha Magyarországon mezőgazdasági konjunktúra volna, akkor nem lett volna szükségük ezeknek a mezőgazdasági munkásoknak arra, hogy a kormányzat őket azoktól a terhektől, amelyeknek viselésével ők is nemzetmentő munkát végeztek, megmentsék. Azt lehet tehát mondani, hogy ezeket az embereket a nemzetmentő munkások sorából törölték. Nincs mezőgazdasági konjunktúra, mert ha mezőgazdasági konjunktúra volna, akkor a mezőgazdasági munkásokat megfizetnék és a képviselőház minden oldaláról nem hangzanának el azok a hangok, amelyek szerint a mezőgazdasági munkások segítségére kell sietni és az 1 pengős napszámbéreket, ha máskép nem, hatalmi szóval kell megoldani. Hogy nincs mezőgazdasági konjunktúra, semmi sem bizonyítja jobban, mint éppen ez, mert gazdáink azt mondják, hogy a mezőgazdasági munkást nem tudják megfizetni. Amikor mezőgazdasági konjunktúra volt, a gazda a munkást meg tudta fizetni. Valami kis javulás állott be a mezőgazdaságnál, amint^ Plósz képviselőtársam is mondotta, aki felhívta a képviselőház padjaiból a magyar gazdák, a földbirtokosok, de különösen a nagybirtokosok figyelmét arra, hogy a mezőgazdasági munkásságnál szüntessék meg az éhbér-rendszert. A kisgazda nem fizet éhbért, mert a nagy0. ülése 1937 május 11-én, kedden. 97 birtok mellett a kisgazda mindig többet fizet 40—50 fillérrel, néha még kosztot is ad annak a munkásnak, sőt mondhatom: nem csak néha, hanem mindig. Különösen a nagybirtokosok figyelmét kell nekünk erre a kérdésre felhívnunk. Darányi miniszterelnök úr ezen a téren megtette a lépéseket és a vármegyék, a vármegyei gazdasági felügyelők figyelmét felhívta erre a kérdésre. Sajnos, az én kerületemben nem látom ennek a felhívásnak az eredményét a vármegyei gazdasági felügyelők részéről, de más kerületben sem látom. A múlt évi költségvetés tárgyalásánál kitértem a kézmű- és kisiparosok banktartozásainak kamatterhére. Kénytelen vagyok most ezt a hangot újból megütni, mert igazságtalannak látom, de azt hiszem, nem csak én látom igazságtalannak, hanem az egész Ház, hogy ebben az országban sok foglalkozási ágat megmentettek és megvédtek, csak éppen ezt a társadalmi réteget nem. A kisiparos, aki vidéken — de akár a fővárosban — a legkisebb vityillóban lakik, az Országos Hitelügyi Tanács által megállapított kamatlábat kénytelen fizetni akkor, amikor ebben az országban a 10—20.000, de mondhatnám a 100.000 holdas birtokosok adósságaik után 3'5%-os kamatot fizetnek. Amiket elmondottam, azok mind igen fontos szociális problémák. Ezek a bajok engem nem érintenek, de érintik éppen a kormányzatot. Mint kormánypárti képviselő, mint törvényhozó kötelességemnek tartom, de kötelességem is. hogy ezeket az apró hibákat itt a képviselőház előtt, az én minisztereim előtt feltárjam, s felhívjam a figyelmet arra, hogy ezekben a dolgokban hathatós lépéseket és intézkedéseket tegyenek. T. Ház! Abban a reményben, hogy az általam felhozott bajokat a kormány soron kívül elintézi, a kormány iránt, de különösen a pénzügyminiszter úr iránt tanúsított nagy bizalmamnál fogva a költségvetést elfogadom. (Éljenzés és taps a jobboldalon és a középen.) Elnök: Szólásra következik? Szeder János jegyző: Drobni Lajos! Drobni Lajos: T. Ház! A költségvetési vi tában úgy tapasztaltam, hogy két kérdés tekintetében úgyszólván kialakult a legtökéletesebb nemzeti egység. Az egyik a falu bajainak, a falu problémáinak a megoldása, a másik pedig az alkotmányos és parlamentáris forma. Annyira egységesen nyilatkozik meg a Ház hangulata ezekben a kérdésekben, hogy szinte azt mondhatná az ember, hogy leomol hatnak az elválasztó falak, amelyek a pártok között fennállanak, hogy egy akol és egy pásztor lehet, ha olyan egyszerű volna a dolog és nem lennének olyan momentumok és körülmények, amelyek a háttérbe való betekintést és a háttér megvilágítását is érdekessé és kívánatossá teszik. Mélyen t. Ház! Amikor én bekerültem a képviselőházba, akkor a parlamentarizmus lélekharangját tulajdonképpen már meghúzták, sőt láttam azt is, hogy .a- parlamentarizmus kriptájára már azt a nagy követ is rá akarják hengeríteni, amellyel a parlamentarizmust véglegesen eltemetik. A parlamentarizmussal szemben az a közfelfogás alakult ki, hogy a parlamentarizmus lejárta magát, megöregedett és úgy vettem észre, hogy ezt a tömegek egy része el is hitte. Én nem hittem; én nem akartam elhinni, hogy ez a külföldi eszmeáramlat és ez a külföldről behozott intézmény, amelyet parlamentarizmusnak neve-