Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.
Ülésnapok - 1935-208
570 Az. országgyűlés képviselőházának 208. ülése 1937. május 5-én, szerdán. dezze, egyszóval azt mondhassa: úgy, ahogy rendbejöttöm! Az a veszély fenyegeti a magyar mezőgazdaságot, hogy marói-holnapra ismét nyakába szakad egy kedvezőtlen világgazdasági helyzet és nem tudom, hogy annak hatását ilyen leromlott állapotban lévő magyar mezőgazdaság^ hogyan fogja tudni elviselni. T. Házi Rámutattam már arra, hogy a világ gazdaságpolitikájában rendkívül fontos és lényeges szerepet tölt be az aktív konjunktúrapolitika. r Természetesen Magyarországon is általános átfogó szerves kormányprogramra és intézkedésekre van szükség, olyanokra, amelyek lejutnak a magyar társadalmi élet minden rétegébe és egész gazdasági életünket minden vonatkozásban érik. Ha ezeket a szükséges intézkedéseket nézem,, azt látom, hogy Magyarországon rengeteg teendő van. Magyarországon a kormányintézkedéseknek hosszú sorozatát kell megtenni, — amint erre az előttem szólott szónokok itt a Házban már rámutattak, — hogy valamiképpen enyhítsünk, segítsünk azon a nyomorúságon, ami itt tényleg van. En ugyancsak hivatkozom — mint ahogy tegnap Sulyok Dezső képviselőtársam tette, — Kovács Imrének »Néma forradalom« című könyvére és abból merítek egy pár adatot, amelyek szinte megdöbbentőek. Ebben a könyvben azt olvasom, hogy a magyar mezőgazdasági munkás évi keresete 250 pengő s hogy átlagban 120 napot dolgoznak a magyar mezőgazdasági munkások, akiknek lélekszámát egymillióra teszi az író ebben az országban. Ebből a 250 pengős évi keresetből családonkint 5—5 lelket tart el, — a feleségüket és átlagban három gyermeket, —• tehát 5 léleknek kell évi 250 pengőből nem megélnie, hanem tengődnie. A mezőgazdasági munkásnál csak egy fokkal van jobb lielyeztben az az 5 holdon aluli törpebirtokos és gazdasági cseléd, — ugyancsak az ő könyvéből veszem az adatokat, — akinek a táplálkozásában a k*alóriahiány még mindig 30 százalékot tesz ki — és ez a kategória 2 millió ember. Magyarországon tehát Kovács Imrének a megállapítása szerint 3 millió ember a társadalomnak az a rétege — az országnak egyharmada — amely legyengült szervezettel kénytelen küzdeni és az ország társadalmában azt a szerepet és hivatást betölteni, amely reá az ország megvédésében vár. Hogy ezt miképpen tudja betölteni, az más kérdés. Kovács Imrének ezeket az adatait igazolják Kerék Mihály adatai is, aki a mezőgazdasági munkás bevételét átlagban évi 250—300 pengőre, a munkanapok számát • pedig 150— 180 napra teszi. Hogy mennyivel volt jobb a helyzet a háború előtt, — ezt megint az ő könyvéből veszem — csak azt hozom fel, hogy 450— 800 pengőig terjedő összeg között mozgott a háborúelőtti időkben ezeknek a kategóriáknak az évi keresete. T. Ház! A kormány iparkodik segíteni ezeken a bajokon s lehetővé teszi, hogy minimális munkabérek állapíttassanak meg. De rá kell mutatnom éppen a minimális munkabérek megállapításának lehetőségével kapcsolatban arra, hogy vidéki vonatkozásban sokszor nem jól funkcionál a kormánynak ez az intézkedése és jóakarata. Vidéki vonatkozásban sokszor jönnek hozzám — bizonyára más képviselőtársaimhoz is — emberek, akik szinte nem mernek a hatóságokhoz fordulni igényükkel és kérésükkel, mert attól félnek, hogy ilyen irányú kérés és fellépés esetén még azt a kis munkalehetőséget és munkaalkalmat is elveszik tőlük, ami ezidőszerint kínálkozik nekik. Itt a kormány részéről hivatalból kel; lene beavatkozni minden olyan helyen, ahoi azt látja, hogy a mezőgazdasági munkabérek nem érik el azt a minimális nívót, amelyre szükség van. A kormánynak erről tudnia kell, szervei is vannak erre a célra, tessék tehát hivatalból megállapítani az ilyen eseteket és ne várják attól a szegény, elnyomorodott éhenkórász embertől azt, hogy ő álljon ki s ő követelje, illetőleg érvényesítse azt a jogát, amely feltétlenül megilleti, de aminek sokszor az a következménye, hogy a szegény ember meglevő napszámbére is elvész. (Ügy van! Úgy van! a jobboldalon.) Kétségtelen, hogy ebben a kérdéskomplexumban a földkérdésnek és helyes megoldásának, a telepítésnek külön helye van. Amikor erről a kérdésről beszélünk, mindig arról van szó, hogy Magyarországon kevés a föld, s hogy nem lehet ezt a kérdést megoldani. Nem is á mechanikus megoldásra gondolunk. Ugyanazt mondom, mint amire az imént Makray Lajos. t. képviselőtársam hivatkozott. De ha a földről és a föld mennyiségéről beszólünk, mégis csak gondoljunk mindig arra, hogy Magyarországon 4-5 millió mezőgazdaságból élő lélek van, Magyarország mezőgazdasági müvelés alatt álló földterülete pedig 13 niiliic hold. Ebből a mezőgazdasági müvelés alatt álló területből tehát egy lélekre országos vonatkozásban 3 hold jut. Én azt tapasztaltam, — és méltóztassék erre a szempontra figyelemmel lenni, a kormánynak is figyelmébe ajánlom — hogy azokban a köz ségekben, ahol a község határán belül egy lélekre átlagosan eső föld 2—3 hold között mozog, azt kell mondanunk, hogy itt, ha nem is száz százalékig kielégítő, de megnyugtató és egészséges a birtokpolitikai helyzet. (Úgy van! Úgy van! a baloldalon.) Azokon a helyeken tehát, ahol a lélekszám és a földmennyiség közötti arányszám a föld egyenlő minőségét feltételezetten községi vonatkozásban 2—3 hold alatt mozog, helytelen a birtokpolitikai megoszlás; ahol ezt megközelíti^ ott megnyugtató a helyzet. Ahol pedig a birtokmegoszlá^ helytelen, ott sürgős közbelépésre, sürgős segítségre van szükség. T. Ház! Ami ezen a téren a kormány részéről történt,, nagy érdemnek és eredménynek van feltüntetve. Méltóztassék azonban figyelembe venni, hogy 300.000 holdra vonatkozik az a telepítési törvény, amelyet a múlt évben hoztunk. Ez a 300.000 hold a 10 milliónyi magyar szántóföldnek mindössze 3%-a. Ha azzal a tempóval, amit ma folytatunk, 30 esztendő alatt oldjuk meg ezt a kérdést, akkor tehát 30 esztendő alatt a magyar földnek csak 3%-át juttatjuk egy egészségesebb birtokmegosztás folyamán a kisemberek kezébe! Azt kérdezem, vájjon ez a képviselőház nyugodtan elmondhatja-e magáról, hogy én. aki felelősséggel tartozom nemzetemnek mint törvényhozó és felelősséggel tartozom önmagamnak is, megtettem-e mindent, amit a nemzet jövője érdekében meg kellett tennem? Vállalom-e ezt az egyéni felelősséget önmagammal és nemzetemmel szemben? Azt hiszem, ez olyan kérdés, amelyre választ nem is kell adni. Számokkal dolgoztam előző fejtegetéseimben, ezt a megállapításomat is számokkal támasztottam alá és ezekből a számokból a felelet és a konzek-