Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.

Ülésnapok - 1935-208

568 A$ Országgyűlés képviselőházának i mezőgazdasági exportunk értéke ebben az öt esztendőben, — csak végösszegében fogom mondani — 1892*5 millió pengő lett volna, vagyis 319*8 millióval több, mint amennyi tényleg volt. Minthűgy azonban az ország mezőgazdasági fogyasztása, a belfogyasztás — értem ezalatt annak a 4.2 millió léleknek fogyasztását, akik a mezőgazdaság körén kívül esnek, — körülbelül a kétszerese annak, amit exportálunk és külföldön értékesítünk és minthogy ez a javultabb árnívó természetesen kihatott volna a belföldi fogyasztásra is, az előbb említett árdifferenciát, amely 319 millió pengőt tesz ki, egészen nyugodtan megtoldhatom még a belföldi árnívó változásában és javulásában jelentkező plusz 639.6 millió pengővel, úgyhogy együttvéve a magyar mezőgazdaság nagyobb bevétele az export és a belföldi fogyasztás terén összesen 960 millió pengőt tett volna ki öt esztendő alatt, vagyis az egy évre átszámítva 192 millió pengő pluszt jelentett volna. Ha a magyar mezőgazdaságnak azt a helyzetét nézem, amelyben ezek alatt az évek alatt vergődött, akkor megtalálom annak okát ezekben a számokban, amelyekre az imént rámutattam. De a magyar gazdaságpolitikában az a nagy hátrány, amelyet egy elhibázott valutapolitika jelentett, nem egyedül ebben nyilvánul meg, hanem megnyilvánul abban is, hogy a magyar kormány az állami budget terhére óriási költséggel volt kénytelen támogatni ezt az exportpolitikát — eredmény nélkül. Mit jelent ez az exportpolitika-támogatás a magyar budget szempontjából? A bolettaalap, — a mezőgazdasági termékek kivitelének megsegítését szolgáló alap keretében -r- a kormány évenkint 22 millió pengőt számol el, mint amely összeggel a mezőgazdasági termékek kivitelét támogatja. Emellett az összeg mellett még további 5 millió pengőt számol el a földmívelésügyi tárca keretében is a mezőgazdasági export támogatása címén. De további 3 millió pengőt fordít az iparügyi tárca is az ipari export támogatására. Ezek a számok együttvéve évi 30 millió pengőt jelentenek. Ezzel terheljük meg a magyar budget-et exporttámogatás címén és ezeknek a jelentős összegeknek ellenére nem tudtuk elérni és nem tudjuk ma sem biztosítani a mezőgazdaság részére azt a jövedelmezőséget, amit elértünk volna és biztosítani tudtunk volna egy hegyesebb valutapolitika útján. De nemcsak ez az egyedüli hatása ennek a helytelen valutapolitikának. A gazdasági tudomány megállapítja azt, hogy minden a gazdasági életben forgalomba jövő. fogyasztást növelő plusz-bevétel átlag két és félszeresen növeli egy ország belső forgalmát. Mint ahogyan a vízbe dobott kavics nyomán keletkezett hullám fovábbi hullámokat vet, éppúgy a gazdasági életben egy ilyen plusz-bevétel termékenyítőleg hat az ország gazdasági életének más vonatkozásaiban is. Ha a mezőgazdaság évi 190 millió pengővel nagyobb bevételhez jutott volna, ez a 190 millió pengő először is kedvezően hatott volna az állam pénzügyi helyzetére, államháztartási helyzetére, mert hiszen az ország jövedelmének majdnem egyharmada belekerül az államkasszába, adók, illetékek, különféle forgalmi adók stb. révén. Az évi 200| millió alapulvételével ez az államkincstár részére évi 60 millió pengő többletbevételt jelentett volna, jelentette volna a 208. ülése 1937. május 5-én

3 szerdán. 30 millió exporttámogatás megtakarítását. A két összeg együttvéve 90 millió pengővel javította volna meg az állami költségvetési helyzetet és ez a 90 millió pengő bőségesen fedezte volna azt a hiányt, azt a szükségletet, amely fizetéslevonásokra vezetett; az állami tisztviselőknél és alkalmazottaknál is jelentkezett volna, azáltal, hogy természetesen egy jobb mezőgazdasági árszínvonal mellett a fizetéslevonásokat meg kellett volna szüntetni és vissza lehetett volna állítani azt a helyzetet, ami 1931 előtt volt. T. Ház! A magyar exportpolitikában és valutapolitikában követett helytelen eljárásnak mindezeket a hátrányait állapítottam meg a múltra. Mindezek után a jövőre nézve is le akarok vonni .bizonyos konzekvenciákat. Kérdés, hogy az a helyzet, amely Magyarországon ezidőszerint fennáll és az a politika, amelyet Nemzeti Bankunk követ, megfelel-e a magyar közgazdaság és elsősorban a magyar mezőgazdaság érdekeinek. Magyar Nemzeti Bankunk ezidőszerint a felárak tekintetében egy általános 40—50 százalékos felárrendszert követ. Az a kérdés, hogy az a végső valutapolitikai helyzet, amelyre Magyarországon törekszünk és amely mellett a valutapolitikai kibontakozást keressük, ezt a nívót fogja-e jelenteni vagy egy más, magasabb felár mellett kialakult nívót. Ha ebből a szempontból vizsgálom a kérdést, akkor lényeges különbségét kell megálla; pítani az ipari országok és a mezőgazdasági országok között. Az ipari országokban az a nagy különbség a mezőgazdasági országokkal szemben, hogy az ipari országok a maguk mezőgazdasági terményeinek árát a vámok segítségével a világpiactól függetlenül, tudják megállapítani, olyan tetszésszerinti nívón, amely a belső fogyasztás és termelés szempontjából nekik kívánatos. Ausztriában, Németországban és a többi ipari országban a krízis idején is 30—35 pengős búzaárak voltak érvényben. Ezzel szemben természetesen a mezőgazdasági ország a maga mezőgazdasági árnívójában kötve van a világpiaci árakhoz., amelyek a gyakorlatban rendszerint az olcsó amerikai mezőgazdasági árakat jelentik, egy oly alacsony ar•nívót, amely mellett a termelés neih rentábilis. T. Ház! Mindezekből azt a következtetést vonom le, hogy a mezőgazdasági exportállamok a maguk valutáját soha sem stabilizálhatják alacsonyabb felár mellett, mint amilyenen stabilizálják a gazdag nyugati országok, a nyugati ipari államok. Ha ezekben az országokban, a fontsterling-blokk országaiban, de ujabban már Olaszországban is, úgyszólván tehát világvonatkozásban kezd egy nívó kialakulni, amely ezt a stabilizációt a fontsterlinghez viszonyítva 60—70%-os felár mellett teszi ezidőszerint indokolttá, akkor ebből le kell vonnunk azt a konzekvenciát is, hogy egy olyan szegény ország, mint Magyarország, olyan mezőgazdasági ország, mint amilyen mi vagyunk, a stabilizációt sohasem tudja magasabb nívón keresztülvinni, mint ahogyan ezekben az említett országokban történik. Ha pedig ez így történik meg, ha a végső kialakulás ide vezet, akkor nem látom be, mi értelme van annak, hogy ragaszkodunk a mostani 40—50%-os felárhoz, pedig tudjuk, hogy a végső felár 60—70%-os lesz. (Mózes Sándor: A nagytőke többet keres!) Van ebben valami, hogy valaki keres ezen a dolgon. Visszatérve egy előző megállapításomra,