Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.

Ülésnapok - 1935-207

Az országgyűlés képviselőházának 207. mindennapi kenyere és a holnapja nincs biztosítva. Ez a réteg a puszták népe,, a gazdasági cselédek, azután a köpködőn sorvadó nincstelen mezőgazdasági munkások és az 5 holdon aluli 'törpebirtokosok, akik szenvedő, pusztuló rétege a nemzetnek. Ez az a réteg, amelyről Antal István előttem szólott t. képviselőtársam állapította meg, hogy fejenkint és naponkint 14—15 fillér jut az életfenntartásukra, ebből kell magukat élelmezniök, ebből kell ruházkcdniok és az állítólagos kultúrszükségletet is kielégíteniük. (Bródy Ernő: Gyereket nevelni.) T. Ház! Egy másik magyar jelenség, amely az optimizmus jogosultsága vagy jogtalansága kérdésének eldöntésében előtérbe tolul, az egyke kérdése. Ma az a helyzet, t. Ház, hogy Magyarország 3406 községéből 223, tehát a községeknek több mint 7%-a 489.160 főnyi lakossal egykés. Ess annyit jelent, hogy ezekben a községekben a nyers szaporodási arányszám 20 ezrelék alatt van. Különösen délen, a Dunántúl egyes vidékei, az úgynevezett Ormánság és a Sárköz azok a vidékek, amelyek ebben a szomorú versenyben elragadják a pálmát a többi vidék elől. Ezekben a községekben az egyke már nem gazdasági kérdés, hanem valóságos népibetegség. A nép elfajult és elferdült erkölcsének egy csodálatos groteszk jelensége ez. Egy héttel ezelőtt jelent meg egy könyv Kovács Imre tollából. A címe: »A néma forradalomé. Ez a könyv ezekkel a kérdésekkel igen mélyrehatóan és a nemzet problémáinak legmélyére hatoló komolysággal foglalkozik. (Esztergályos János: Nem kobozták el?) Ez a könyv a dunántúli egykére vonatkozóan ezeket a megszívlelendő sorokat tartalmazza (Halljuk! Halljuk! olvassa): »Dekadencia, letargia, passzivitás: ez a baranyai magyarság. Betegek és betegségük ragályos. Kiközösítik azt az anyát, akinek több gyermeke van. (Miozgás a baloldalon.) Üldözik, patkánynak, malacos göbének és nem asszonynak tartják. Sok helyen agyon akarták verni azokat az asszonyokat, akiknek több gyerekük van. Másutt a házuk felgyujtásával fenyegették meg őket. A gyerekek is csúfolják és általában közmegvetés tárgya a sokgyermekes magyar anya. Krisztus mondása illik rájuk a legjobban: nem tudják, mit cselekszenek. Az utolsókat rúgják és feldúlt lelkükkel, bomló idegeikkel valóban nem tudják, mit cselekszenek.« T. Ház! A magyar vidéknek egy másik rokon betegsége, amelyre szintén utalt előttem szólott Antal István t. képviselőtársam^ a szektáknak, mint vadvizeknek erős felburjánzása. Különféle nevek alatt — mint ördögűzők pünkösdvárók, koplalók, magtalanok, reszketősök — a teljes erkölcsi nihilizmusnak, egy szent destruktivizmusnak rabjai lesznek az emberek és ebben élik ki lelkiségüket, amelyet egészséges irányban, a fejlődés irányában nem tudnak többé kiélni. T. Ház! A szekták akkor ütik fel fejüket, ha gazdasági téren a nép érdekei annyira silány körülmények közé jutottak, hogy a nép puszta létét nem látja biztosítva. Ha a magyar szektarianizmus történetét tanulmányozom, akkor a Budai Nagy Antal mozgalmától, a kelyhes mozgalomtól kezdve a Dózsa-lázadáson keresztül egészen napjainkig egyenes és töretlen a vonal: nálunk nem hit és erkölcs kérdése a szektázás, hanem a gazdasági nyomornak egy különös megnyilvánulása, a gazdasági letörtség, a gazdasági elnyomorodottság kérdése. ülése 1937 május í-én, kedden. 499 Mint harmadikat fűzöm az egyke és a szekták mellé azt a jelenséget, hogy a magyar fiatalság nagyon jelentékeny része le nem tagadható módon a diktatúra nyilt hívének vallja magát. Mit jelent ez, t. Ház? Hitevesztettséget, kiábrándultságot jelent s azt, hogy berekesztett útnak tekinti az úgynevezett alkotmányos utat és mint utolsó szalmaszál után, a végső kétségbeesés mozdulatával nyúlnak a diktatúra felé. (Rajniss Ferenc: Jó, hogy nincsenek itt és nem látják ezt a képet, mert még jobban kiábrándulnának!) T. Ház! Szerény véleményem szerint ez a három jelenség: az egyke, a szekták és az intelligens fiatalságnak a diktatúra után való kapkodása tulajdonképpen ugyanegy gyökérnek három hajtása. Sajnos, eljutottunk oda, hogy a magyarság egyes részeiben kihalt a vitalitás. A magyarság egyes részei feladták a létért való küzdelmet, letették a fegyvert és várják a sorsot, amely az ő szemükben az elkerülhetetlen megsemmisüléssel egyenlő. (Baross Endre: Akiben megvan a vitalitás, azt lebunkózzák!) Az egykés pontot akar tenni az élet után; nem akarja, hogy az élet szaporodjék, fejlődjék. A természet és Isten rendelése elé mesterséges és bűnös gátakat emel. A szekták közt vannak olyanok, mint például a magtalanok, akik fogadalmat tesznek arra, hogy nem lesznek utódaik. (Bródy Ernő: Borzasztó!) Mi más ez, mint annak megállapítása, hogy nem érdemes élni és véget kell vetni az életnek, amely számukra azonos a szenvedéssel, a nyomorral ós a pusztulással. T. Ház! Ezzel szemben vannak ennek az országnak olyan lakosai is, akikben a vitalitás, az expanzív erő, a terjeszkedés vágya íelíokozottau jelentkezik. A pusztuló és haldokló magyarsággal szemben a Dunántúl németsége, mint egykor Odoaker zsoldosai, a Herulok Bóma limesein, úgy áll ma a pusztuló magyarság tűzhelyei mellett, lesve, hogy mikor tehetik rá kezüket ezekre a tűzhelyekre, mikor vehetik birtokba az elárvult ós beszegezett kapujú udvarokat és mikor vethetik meg a gyökerét egy új honfoglalásnak a Dunántúlon. A németségnek mai nagy vezére Adolf Hitler, bár felfogásával semmi tekintetben nem tudom magam azonosítani, elismerem,, hogy kétségtelenül felrázta nemzetét a letargiából és irányt adott ennek a nemzetnek talán évtizedekre, talán évszázadokra. Ki tudná ezt ma még megmondani? Tény az, hogy kijelölte népének útját és ez az útkijelölés egészen világos. Hitler a »Mein Kampf« című könyvében a következőket mondja ((olvassa): »Nem lehet eléggé hangsúlyozni azt, hogy minden német belső telepítés elsősorban csak szociális téren mutatkozó hibák meggátlására, mindenekelőtt a földnek az általános spekuláció elől való elvonására szolgálhat, de semmi szín alatt sem arra> hogy a nemzet jövőjét új földterületek nélkül biztosítsa. Ha másként cselekszünk, akkor azt nemcsak földünk, de erőnk rovására is tesszük.« Könyvének egy későbbi részében tovább megy és a következőket mondja (olvassa): »KíméÍetlenül, a »hagyományokra« és előítéletekre való tekintet nélkül bátran egy táborba toborzott népünk erejével el kell indulnia azon az úton, amely létünk szükségességéből új területekre és úí földre vezérli ezt a népet s egyben megmenti attól a veszedelemtől, hogy elpusztuljon,vagy pedig rabszolga módjára másoknak szolgáljon.« Kijelöli azt is, hogy merre kell ennek az irányzatnak haladnia és a következőket mondja