Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.

Ülésnapok - 1935-207

486 Az országgyűlés képviselőházának * minél tovább maradjunk benne a protekcioniz­musnak és elzárkózásnak abban a rendszeré­ben, amelyet Magyarország' nagyon nagy töké­letességgel léptetett életbe. A másik, amire ebben a tekintetben hivat­kozom, a Külkereskedelmi Hivatal elnökének, Kunder Antalnak múlt évi karácsonyi cikke, amely egy ömlengő szerelmi kirobbanás volt a gazdaságpolitikai korlátozások mellett, egy élő tiltakozás ezeknek a korlátozásoknak min­dennemű lebontása ellen. Ez a cikk kifejezte a szerzőnek, a Külkereskedelmi Hivatalnak és, miután talián nem lehet feltételezni, hogy a Külkereskedelmi Hivatal elnöke a kormány felfogásával ellenkező nyilatkozatot tesz a kormány véleményét is, amikor ezt írta: ^Min­dennek meg kell történnie, ami a kötött gazda­ság rendszerét stabilizállihatja.« (Gr. Apponyl György: Ejha!) T. Képviselőház! Ezekhez a nyilatkozatok­hoz, a Nickl-fóle és a Kunder-féle nyilatkoza­tokhoz méltó, — mert tettekre ültetve kifejezi ennek az irányzatnak valóságos érvényesülé­sét — az, ami tényekben jelentkezik. Ezek közül a tények közül csak kettőre va­gyok bátor hivatkozni. Az egyik az, hogy a kormány 1937 február 15-én újabb 104 tarifa­tétel alá, tartozó árut vetett behozatali korláto­zás alá, úgyhogy ma a 975 vámtarifatétel kö­zül, amelyet a mi vámtarifánk tartalmaz, nem kevesebb, mint 700 áru van behozatali enge­délyhez kötve. A másik tény azon alapszik, hogy a gyáripari vállalatok abban az esetben, ha olyan termelési ágra rendezkednek be, ami­lyet az országban még nem folytattak, teljes adómentesség kedvezményében részesíthetők. Ez a rendszer természetesen abból a korszakból származik, amikor Ausztriával közös vámte­rületet* alkottunk, amikor tehát a felserdülő magyar gyáripart meg kellett védeni a közös vámterületen élő és dolgozó osztrák gyáripar versenyével szemben. De hogy most, amikor 1931 óta nemcsak magas vámfalak, hanem, amint az előbb bátor voltam számokkal illusztrálni, teljes behozatali korlátozások nyújtanak páratlan és példátlan védelmet a magyar gyáriparnak, még ráadásul az adómentesség kedvezményét is ajándékba adják ezeknek a vámokkal és behozatali korlá­tozásokkal amúgy is agyonprotegált gyáripari vállalatoknak: ez nem jelenthet mást, mint hogy mi a korlátozásokat a külfölddel szemben mindenre való tekintet nélkül a maximumig akarjuk fejleszteni. A statisztika szerint 1936­ban 12 gyár részesült az adómentesség ked­vezményében, úgyhogy ez idő szerint 133 gyári adómentességi kedvezmény van érvényben. A nyilatkozatok, amelyekre (hivatkozni bá­tor voltam és azok a tények, amelyekre mint a Iegkirívóbbakra appelláltam, mutatják azt, hogy a legmélyebben vagyunk bent a kereske­delempolitikai korlátozások rendszerében, hogy kormányzatunk részéről nemcsak semmiféle szándék, vagy irányzat nem tapasztalható, hogy ezeket a korlátozásokat lebontsuk, hanem ellenkezőleg, mindig jobban, mindig mélyeb­ben süllyedünk el ezekben a vám- és kereskede­lempolitikai korlátozásokban. Amikor ezt már több íziben voltam bátor itt a Házban panaszolni, azt az észrevételt hallot­tam, hogy kezdjék meg a nagy országok ezek­nek a korlátozásoknak lebontását, tőlünk, mint kicsiny országtól nem lehet várni, hogy ebben a tekintetben a^ kezdeményezés terére lépjünk. Ezzel szemben éppen az oslói államok, az előbb 7. ülése 1987 május h-én, kedden. általam említett skandináv államok, Finn­ország, Belgium, Hollandia együttes kooperá­ciója mutatja, hogy ezek az országok mennyi­vel inkább tudatában vannak annak, hogy a kisállamok számára csak az az út áll nyitva, ha minél nagyobb szabadságot tudnak maguk­nak biztosítani. A közgazdasági tudomány ezt régen megállapította. List, aki a vámvédelem­nek volt a tudományos szóvivője, a kis államo­kat kiveszi szabálya alól. Az oslói államok egymással egyesültek és 1932-ben létesült az ouohyi megállapodás, hogy a kis államok ma­guk között tudjanak ilyen szabadság felé irá­nyuló megállapodást létesíteni. Akkor is, ami­kor ez az oslói megmozdulás történt és az idén is felhívtam kormányunkat, csatlakozzunk az oslói megállapodáshoz, jelentkezzünk, hogy itt a Keleten van egy kis ország, amely közgaz­dasági kultúra tekintetében annyira elöljár, hogy felfogja, hogy kis ország számára nem a gazdaságpolitikai korlátozások, hanem csak a szabadság nyújt lehetőséget. Ennek magától értetődő magyarázata az, hogy azok az előnyök, amelyeket egy kis ál­lam egy nagy országgal szemben kereskedelmi szerződési tárgyalások során nyújthat, olyan kicsinyek, hogy semmiféle lényeges ellenérté­ket értük kapni nem lehet, kis országoknak kicsinysége adja meg, hogy ők csak a szabad­ság terén várhatnak előnyt. Hogy ezt szám­adatokkal illusztráljam, méltóztassanak figye­lembe venni Németországnak Magyarország­hoz fűződő kereskedelempolitikai összekötteté­sének arányait. Az, amit mi hozunk be Német­országból, a mi importunknak 23%-a, ellen­ben a német exportból az, ami Magyarországra jön, a német exportnak csak másfél százaléka. Vagyis, a'mi az egyik viszonylatban 25%, a mi forgalmunk és országunk kicsinységénél fogva a német viszonylatban csak másfél százalék. Tehát az, ami ránknézve a legnagyobb érdek­kel bír, Németországra nézve távolról sem olyan életbevágó jelentőségű, mint amilyen jelentőséggel a mi szempontunkból rendelke­zik. Ugyanez a kép természetesen, ha olasz relációban nézzük a dolgokat és ezek a szá­mok mutatják azt, hogy mennyire szükséges kis országok részére, hogy mindig szabad vagy szabadabb kereskedelmi irányzatok mel­lett legyenek. T. Ház! A mi gazdaságpolitikánknak ret­tenetes hibája az, hogy ez a protekcionizmus egyetlenegy termelési ág javára, a gyáripar javára érvényeíiül. A magyar kereskedelmi politika semmi egyéb, mint egyetlen termelési ágnak, a gyáriparnak állandó favorizálása. Ne méltóztassék azt hinni, hogy ez általában az iparra áll és ne méltóztassék azt hinni, hogy ezek a korlátozások ugyanúgy megvé­dik a kézműipart is, mint ahogy megvédik a gyáripart. Hogy mennyire nem így van, azt nagyon szomorú adatok bizonyítják, amelye­ket a Statisztikai Hivatal félhivatalosa, a Stud egyik legújabb számában a kézműipar számbeli pusztulásáról tett közzé. Ezek szerint a számadatok szerint az 1930-tól 1935-ig ter­jedő öt évben a kézműiparban alkalmazott se­gédek száma 50.000-rel csökkent. Az alatt az öt év alatt a tanoncok száma is 20.000-rel csökkent, ezzel szemben 20.000 önálló kézmű­iparossal több jelentkezik a statisztikában, vagyis végeredményben a kézműipari keresők száma öt év alatt kereken 50.000-rel csökkent. Bizonyságául annak, hogy azok a kereskede­lempolitikai korlátozások, amelyek ma nálunk

Next

/
Thumbnails
Contents