Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.

Ülésnapok - 1935-207

Az országgyűlés képviselőházának 20 7. léteznek é&_ folyton élesebben mutatkoznak, nem az egész iparnak, hanem csakis a gyáriparnak esnek javára, a kézműipart ellenben még súlyosabb helyzetbe hozzák. Érdekes, ha ezzel szemben egy összehasonlítást teszünk abban a tekintetben, hogy az adóbevételeknél milyen arány mutatkozik az ipar két ága, a kormány által végig, az egész vonalon át favorizált gyáripar és az olyan mostoha elbánásban részesülő kézműipar közt. Azt látjuk a mi adóstatisztikánkból, hogy a jövedelmi adóhói 3% esik a gyárosokra, 10% esik az iparosokra és — mellesleg mondom — 14% esik a kereskedőkre. Ez az egyik összehasonlító adat. Fellner Frigyes, nagy statisztikusunk azonban még ezen túlmenőleg az öszszes magyarországi állami közterheknek az egyes társadalmi osztályok és hivatási ágak közötti megoszlását is vizsgálat tárgyává tette és arra az eredményre jutott, hogy az összes állami közterhekből 13%-ot visel a gyáripar, ezzel szemben a kisipar 15'5%-ot visel. Aki a mi iparunknak ezt a két ágát, a gyáripart és a kézműipart hatalom, állami támogatás, erőviszonyok és életképesség szempontjából összehasonlítja és azután ezzel egybevetve azt látja, hogy a kézműipar az, amelly a közterheknek nagyobb súlyát viseli,, az lehetetlen, hogy meg ne döbbenjen a mi protekcionizmusunknak egyoldalú, kizárólag egyetlenegy termelési ág javára érvényesülő irányzata felett. Azt, hogy nálunk a gyáripar az egyetlen termelési ág, amely előnyökben részesül, a legkülönfélébb téves beállításokkal szokták megvédelmezni. Az egyik ilyen beállítás az, hogy a mi gyáriparunk éppen úgy nyersanyagot hoz be, mint a külföldi országoknak fejlettebb gyáriparai, miért ne folytathasson tehát Magyarország épen olyan eredménnyel gyáripart, mint akármelyik a körülöttünk fekvő országok közül. Erre csak az a válaszunk, hogy természetesen, ha arról van szó, hogy a mi gyáriparunk ugyanúgy eilő tud valamit állítani, mint a külföldi országok gyáripara, akkor még abban az esetben is, ha 10—15%-os vámvédelem mellett tud csak valamit előállítani, életképes ségét elismerhetjük, és azt a gyáripart nagy örömmel tarthatjuk fenn. Amikor azonban olyan vámvédelmet és olyan behozatali korlátozásokat kell rendelkezésére r bocsátanunk, amely más termelési ágak életképességét ássa alá, akkor azt kell mondanunk, hogy ez a protekcionizmus egyetlenegy, termelési ág érdekében alkalmazva, súlyos sérelmét jelenti egész gazdasági életünknek. Azáltal, hogy mi ilyen protekcionizmussal védjük a gyáripar termelését, felemelkednek a, mezőgazdasági cikkek termelési költségei, ezáltal tehát megnehezítjük azok exportját. Azáltal, hogy mi teljesen elhibázottan egész gazdasági politikánk alapelvéül azt deklaráljuk, hogy kész gyáripari termékeket nem szabad behozni, hovatovább oda fogunk jutni, hogy semmiképen nem leszünk kénesek mezőgazdasági cikkeink számára külföldi piacot teremteni, mert végeredményben a kereskedelmi forgalom csak a do ut des, — a kölcsönös forgalom — útján egyenlíthető ki és másképen lehetetlenné válik. A pénzügyi bizottságban Kemény i-Schneller képviselőtársam igen helyesen utalt arra, hosr gazdasági politikánkat be kell rendeznünk arra az időre, amikor a befagyott pengőkkel valló kezelés nein teszi lehetővé olyan kiviteli prémiumok nyújtását, mint azt a mai viszonyok lehetővé teszik. Kérdtem, hová fogunk ülése 1937 május U-én, kedden. 487 jutni akkor, holott dogmává avattuk azt, hogy kész ipari cikkeket nem szabad behozni, amikor ezáltal elvesztettük mezőgazdaságunk felvevő piacait, amellett pedig a nemzetközi kereskedelemben való bekapcsolódásunk megszűnik. És lassacskán nem lesz nálunk internacionális kereskedelem, mert az az alapelv áll és az az alapelv jut most mindinkább a Külkereskedelmi Hivatal útján is érvényre, hogy nekünk kész iparcikket behozni nem szabad, nekünk a hazai iparunkat kell mindenekelőtt védenünk. Ezzel tulajdonképpeni iparunkat, a mezőgazdaságot nehezítjük, mint azt Matlekovios az autonóm vámtarifa megalkotásakor óvó szavakkal előre megmondotta, egyúttal pedig a kereskedelmünket ássuk alá, — és amint előbb mondottam — kisiparunknak is a halállharangját kondítjuk meg. Nincs nagyobb tévedés, mint azt hinni, hogy mi munkaalkalmakat csak azzal nyújtunk, ha a gyáripart foglalkoztatjuk. Ez elméletileg régen megcáfolt tétel. Stuart Mill klaszszikus közgazdaságtanában magyarázza, hogy akik a hazai termelési viszonyokat és munkaviszonyokat ezzel akarják javítani, nagy tévedésben vannak, mert mint ő mondja, »egyálta]á.n nem a között van a választás, vájjon hazánk fiait vagy a külföldieket, hanem hogy a saját hazánkfiainak melyik osztályát foglalkoztatjuk^ Ami úgy értendő, hogy ha mi minden gyáripari cikket itthon akarunk előállítani, akkor egyidejűleg lehetetlenné tesszük azoknak a munkásoknak foglalkoztatását, akik a mezőgazdaság terén, a kereskedelem terén, a kézműipar terén nyernének máskép elhelyezést. De miért beszélünk erről elknéletben, miért nem nézzük meg gyakorlatilag, hogy a gyáripari munkásság foglalkoztatása terén, amely ma tulajdonképpen az egyetlen jogcíme lehetne a gyáripar eme különleges protekcionálásának, milyen számadatokat mutatnak az utóbbi évek eredményei? 1928-tól 1936-ig a, protekcionális irányzat, amelyet mi itt megvalósítottunk, arra a statisztikai eredményre vezet, hogy ha a tíz irányadó európai országnak gyáripari termelése fejlődését 1928-tól 1936-ig nézzük, - beleértve Németországot, ahol hadifegyverkezés folyt, beleértve Angliát, ahol hadifegyverkezés folyik — a tíz ország között egy sincs olyan, amely a gyáripari termelés terén olyan százalékos fejlődést ért volna el, mint a magyar gyáripar. Ezen a téren tehát a mienk^a vezetés. Ezzel szemben hogyan áll a szociális kérdés, amely egyedül szolgáltathatna alapot erre az egyoldalú támogatásra? A szociális kérdés úgy áll, hogy a gyáripari munkások évi átlagos száma 1928-tól 1936-ig 241.000-ről 250.000-re emelkedett, tehát ez az egész óriási protekcionizmus, a behozatali korlátozásoknak ez a már semmit át nem engedő rendszere, az adómentességek, amelyeket teljes mértékben juttattunk a gyáripari vállalatoknak, mind azzal az eredménnyel jártak, hogy 1928-tól 1936-ig 10.000-rel szaporodott a gyáripari munkások száma. De még ez sem minden, mert ezzel_ szemben össze kell hasonlítani azt is, hoery vájjon amikor a protekcionizmus ezen súlyos rendszere mel/lett 10.000-rel emelkedett a gyáripari munkások száma, beállt-e

t valóban a mi lakosságunk fogyasztóképességének az az emelkedése, amellyel akarnák vigasztalni a mezőgazdaságot, akarják vigasztalni a kézműipart, hogy a gyáripari munkásság emelkedő fogyasztóképessésre fog nekik az, országon belül

1 rekomnenzációt szolgáltatni? Azt látjuk, hogy miközben 69*