Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.

Ülésnapok - 1935-205

Az országgyűlés képviselőházának 205. képére teremtett parlament tekintélyét is le­járatta: a parlament szerepét a Nep. intéző bizottsága, ifjúsági deputációk, népgyűlések, rádió-studiók vették át; a külpolitika irány­elvei tekintetében 'eltérő felfogások tisztázá­sára nem a parlamentben adott módot és al­kalmat; a földreform komoly gondolatát nem a parlamenti tárgyalások tüzében engedte kiforrni, hanem 40 éves álifjak ütőkártyá­jává tette. (Derültség balfelől. — Ügy van! Ugy van! balfelől.) Bizony, szomorú korszak és veszedelmes korszak volt. A nyilt abszolutizmus, a nyilt diktatúra nem olyan veszedelmes, mint a bur­kolt és leplezett diktatúra, mert a nyilt dik­tatúra ébren tartja a nemzet lelkiismeretét, ellenben a burkolt diktatúra, amely az önkényt alkotmányos formába bujtatja, amint Eck­hardt Tibor t. képviselőtársunk mondotta: a nemzet elaljasodásához vezet. A letiport nem­zet felemelkedik, az elaljasodott nemzet meg­hal. (Ugy van! balfelől.) Hogy a magyar nép, legalább lélekben, az áldiktaturás rendszernek nem adta meg ma­gát, azt annak a néhány bátor férfiúnak kö­szönhetjük, akik időnként felemelték intő és figyelmeztető szavukat egy kis, de elszánt szektának dühödt vandalizmusa ellen, s azok­nak a sajtóorgánumoknak, amelyek lelkiisme­retüket nem adták bérbe a hatalomnak {Ügy van! balfelől.) S itt elsősorban Eckhardt Tibor t. képvi­selőtársamra gondolok, (Taps a baloldalon.) aki az első vonalon, az ellenséges pergőtűz kellős közepén imponáló bátorsággal és tehet­séggel védelmezte az ősi magyar alkotmányt, (Petrovácz Gyula: Ügy van! — Homonnay Ti­vadar: Igaz, úgy van!) és gondolok egyáltalán azokra a közéleti férfiakra, akik vele együtt haladtak az ősi magyar alkotmány mérföld­kövei által jelzett rögös és tüskés csapáson; gondolok Bethlen Istvánra, akinek valamikor politikai ellenfele voltam, s akivel most sem értek egyet minden tekintetben; gondolok Horthy Istvánra, Ernszt Sándorra, Zichy Já­nosra, néhai Széchenyi Aladárra, Szontagh Je­nőre, Pethő Sándorra, a most is számkivetés­ben élő Zsilinszky Endrére, Molnár Kálmán és vitéz Moór Gyula egyetemi tanárokra, Ras­say Károlyra és mindazokra, akiknek beszédei, nyilatkozatai és cikkei azokban a nehéz idők­ben hitet és bizalmat öntöttek a magyar lé­lekbe. S ha vannak, mint ahogy^ még vannak a levitézlett parancsuralmi kísérletnek rok­kant katonái, akik még most is diktatúráról ábrándoznak, úgy ezeknek a saját jelszavaik­tól megszédült fanatikusoknak azt mondom: tudják meg, hogy végleg befellegzett nekik s minden kísérletezésük és erőfeszítésük bátor­ságunlk, szabiadságszeretetünk, azi alkotmány­hoz való ragaszkodásunk szikláján hajótörést fog szenvedni. (Ügy van! a baloldalon.) T. Ház! A diktatúrára törő irányzat meg­feneklett. Jött a Darányi-kormány. (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon és a középen!) Noha az ő kormánya összetételében alig tért el az előző kormányétól, a megnyugvás érzése vált úrrá a lelkeken, megváltozott az atmoszféra nem­csak itt a Házban, hanem egyáltalán a magyar belpolitikai életben. A miniszterelnök úr első kormánynyilat­kozata is szimpatikus volt, amelyben nem mu­tatkozott be mint próféta, mint vezér, hanem csak mint egy szürke, igénytelen politikus és miniszterelnök. Azt mondotta férfias önérzet­tel (olvassa): »Azokat a nemzeti célokat, ame­lyeket Gömbös Gyula politikai hagyatékából ülése 1937 április 30-án, pénteken. 381 átvettem, a magam egyénisége és a magam ízlése szerint kívánom szolgálni.« Első miniszterelnöki ténykedése is az, hogy érintkezést keresett és megbeszélést folytatott az ellenzék vezéreivel, rokonszenvet keltett, mert ezt a gesztióját nem iehetett másként magyarázni, mint úgy, hogy megérti azt az alkotmányos országokban egyébként magától értetődő igazságot, hogy a legnagyobb párt többségének támogatása sem menti fel a kor­mányelnököt attól, hogy a dolgokat az ellen­zék vezéreivel is megtárgyalja. (Ugy van! a baloldalon.) A választójogi értekezlet is azt a benyo­mást tette rám, hogy a kormányban megvan a jóakarat és a komoly szándék az ország bé­kéjének helyreállítására, hogy honorálni kí­vánja Eckhardt Tibor képviselőtársamnak ama alapelveit, amelyeket irányadó beszédében le­fektetett, sőt hogy a titkosság megvalósításá­nak időszerűsége ellen sincs kifogása. »Az országgyűlési képviselőjelölés újabb szabályozásárók szóló törvényjavaslatot is — minden hibája és minden hiánya ellenére is — komoly lépésnek tekintem a becsületes vá­lasztójog megoldása felé, mert elvégre nem je­lent kevesebbet, mint a mostani választási rendszer egyik legtarthatatlanabb pillérének ki dőltét. (Ugy van! a balközépen. — Petrovácz Gyula: Az akadályversenynek!) Ezek mindenesetre reménytkeltő mozzana­tai a Darányi-ikormány eddigi működésének, vannak azonban tények, mozzanatok, melyek nemcsak gyanakvást, hanem aggodalmat is keltenek bennem. Ezek közé tartozik elsősorban a sorrend, mellyel a miniszterelnök úr az alkotmányjogi javaslatokat megvalósítani akarja. Eckhardt t. képviselőtársam röviden így mondotta: »Előbb a motor, azután a fék«. Nem biztosítom a házamat tűzvész, áradás, földrengés esetére, amikor azt sem tudom biztosan, hogy felépül-e az a ház, (Ügy van! balfelől.) hogy milyen alapanyagból és hol épül. Ugyanígy a válasz­tójogi törvény megvalósítása előtt nem adha­tok más közjogi tényezőknek olyan hatalmat és olyan jogkört, amelyeknek birtokában a legdemokratikusabb képviselőház, akaratának törvényerőre való emelkedését is meghiúsít­hatják, (Úgy van! Ügy van! a bal- és a szélső­baloldalon.) amellyel szemben a legtitkosab­ban választott népképviseletnek is a legjobb esetben a jus murmurandi marad meg, (Ügy van! Ügy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) kevesebb tekintéllyel és súllyal, mint amilyen az orosz Dumáé volt. (Propper Sándor: Még a morgást is rossznéven veszik! — Halljuk! Halljuk! balfelől.) Nem tudom megérteni, miért nem lehetett a képviselő jelölés újabb szabályozásáról szóló törvényjavaslatba beiktatni azt az elvet, hogy az időközi választásokat titkos szavazással ejtsék meg. (Ügy van! balfelől.) Ez már csak nem jelentené a társadalomnak megrázkódta­tását, de arra mindenesetre jó lenne, hogy^ az ország népének hangulatát megismerjék, amely, ha kedvező volna a kormány szempont­jából, annak erkölcsi súlyt kölcsönözne. (Zaj a jobboldalon. — Halljuk! Halljuk! balfelől. — Surgoth Gyula: Tessék csak, hallgatjuk!) Nem tudok kiabálni. (Halljuk! Halljuk! balfelől. — Vázsonyi János: Kint is lehet beszélgetni a folyosón.) Nem kívánhatom, hogy valaki en­gem meghallgasson, de azt joggal kérhetem,

Next

/
Thumbnails
Contents