Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.

Ülésnapok - 1935-205

Az országgyűlés képviselőházának 205, készség, de pártjának ellenállásán bukik meg voltaképpen a gondolatnak a realizálása. Ezt az inszinuáeiót azonban maga cáfolta meg, kijelentve, hogy minden mende-monda ellenére az egységespártra kíván támaszkodni, hogy mesebeszéd az, hogy pártja bármilyen reformnak is útját állná, hogy alaptalan szóbeszéd az, mintha Bethlen István gróf akadályozná meg ennek a reformnak a megvalósítását; az igazság ellenben az, hogy ő Bethlen István gróffal a kormányzati elvek, felfogások és tervek tekintetében a legnagyobb Összhangban él. És mégis előterjesztést tett illetékes helyen a házfeloszlatásra. A házfeloszlatás napjának délelőttjén még az egységespárt egyhangú bizalmat szavazott neki és délután mégis bekövetkezett a házfeloszlatás. Elismerem, hogy a kormány a jogszabályok szempontjából nem jutott összeütközésbe az alikotmányo&ság betűjével, viszont azt is vallom, hogy az alkotmányosság szellemének sem felelt meg, mert valamikor régebben az volt a szokás és a gyakorlat, hogy a kormány az országgyűlés ciklusának lejárta előtt csak akkor hívta ki a nemzeti akarat döntését, amikor a nagy eszmék és a viharos politikai küzdelmek arányai túlcsaptak a rendes törvényhozó élet keretein. Az 1935. évi házfeloszlatást ilyen politikai adottságok nem indokolták. Ha most nincs is senki, aki megmondhatója annak, hogy a házfeloszlatás nélkül milyen erőt jelentettek volna a különféle politikai gondolatok és törekvések, annyi kétségtelen, hogy a Bethlennel való megegyezés, és az egységespárt egyhangú bizalomnyilvánítása után a Gömbös-kormány helyzete szilárdnak és biztosítottnak látszott, (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Az akkori eseményeknek — szerény, de megingathatatlan meggyőződésem szerint — nincs is más magyarázatuk, mint az, hogy a kormány el akarta foglalni azokat a pozíciókat és hatalmi helyeket, amelyeknek révén el akarta érni azt a célját, amelynek bevallását a Ház feloszlatása előtt nem tartotta sem alkalmasnak, sem szükségesnek: az egypártrendszernek más tényezők által nem zavarható és nem gátolható megszerzését. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) És ha a választás legalább az lett volna, aminek jelezték: szabad magyarok szabad akaratnyilvánítása; de nem az volt, hanem az ellenzék erőszakos lekaszabolása,, az ország legázolása, a legcsúnyább választás, amely valamikor Magyarországon lefolyt. És ilyen választási tatárjárás után, ilyen herodesi ellenzékírtás után felkeltek a kormány tagjai, például Kozma volt belügyminiszter úr, aki azzal dicsekedett, hogy a kormány a választások tisztaságára vonatkozó igéretét száz százalékig betartotta, hogy lélektiprásról pedig szó sem volt a választásokon. Felállott azután Jászberényben Antal István t. képviselőtársam, Jászberény egyhangúlag megválasztott követe és diadalittasan kürtölte világgá, hogy tiszta harcban alulmaradt az ellenzék, a legitimistáknak írmagja sem maradt meg, és természetesen tobzódott az adófizető polgárok filléreiből kirtartott Nep.-sajtó, hogy ennek a választásnak az eredménye nem a sokat emlegetett gőzhenger gyümölcse, hanem a harmadféléves politikai reformpolitikáé. Amikor pedig az ellenzék feljajdult, azt válaszolták ide a túloldalról, hogy Bethlen választási rendszere ellen is merültek fel súlyos kifogások. Elismerem, én is emeltem ellene kifogást, panaszt, ülése 1937 április 30-án, pénteken. 379 de kétségtelen tény az, hogy Bethlen sohasem mondta, hogy azért jött, hogy eltörölje a nyilt szavazást és. bevezesse a. titkosat. Nem hirdette ezt sem munkatervekben, sem rádló-studiókban, sem parlamentben, ellenkezőleg, mindjárt első bemutatkozása alkalmával kijelentette, hogy ellensége, ellenfele az egész vonalon bevezetendő titkos választójognak. Az előző kormány azonban azzal jött, hogy ebben az országban többé nyilt szavazás nem lesz (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.), hogy titkosan fog választatni és elrendelte a választást nyilt szavazásos alapon anélkül, hogy arra bárki vagy bármi kényszerítette volna és csak meg is kísérelte volna egy noveliával a választójogi törvény olyan módosítását, amely a nemzet szabad akaratának: nyilvánulását lehetővé tette volna. Hiába dicsekedett azonban az előző kormány azzal, hogy övé az ország többsége, hogy a nemzet önkéntes lelkesedéssel mögéje állt, hiába könyvelte el a választás eredményét, mint a nemzeti akarat szabad megnyilatkozását. A közigazgatási bíróságok ítéletei nem fedték ezt az öndicsőítést. Nem akarok sértő szándékkal közeledni ahhoz a bírósághoz, amely elismerésre nem számítva, hanem esküjét megtartva és lelkiismeretét követve kötelességét teljesítette, de lehetetlen meg nem állapitanom: hogy azok a brutális mandátumharácsolások nem döntötték lethargiába és kétségbeesésbe a jobb és nemesebb magyar elméket, hogy a magyar nép leikéből nem veszett ki a jobb jövő reményébe vetett hit, azt elsősorban annak a bíróságnak köszönhetjük, amelynek hófehér tógáját a. legádázabb politikai harcok dulakodásai és az azok által felvetett szennyes hullámok sem tudták bepiszkítani. Hogy a magyarság egy gyászos korszakban nem tudott hozzázsugorodni és hozzátörpülni egy sivár pártöncélúságnak siralmas politikai és morális gondolataihoz, azt ennek a nemes és tiszteletreméltó testületnek köszönhetjük, amely őre az igazságosságnak, palládiuma az alkotmánynak és mentsvára egy szabad nemzet jogainak. Nagy volt már ugyanis a veszedelem. A magyar közvélemény már bele kezdett törődni abba, hogy az úgynevezett magyar alkotmányos életben a jogi és morális erőknek szerepük, joguk, súlyuk és jelentőségük nincs. Az a korszák már-már emlékeztette az embert arra a szomorú és gyászos korszakra, amely a római császárok idejében volt, amikor a patríciusok teljesen tisztában voltak azzal, hogy ki az a lantot pengető Caesar, tulajdonképpen mennyi értéket jelent, de nem mertek ellentmondani, nem mertek hangosan nyilatkozni, hanem kétségbeesésükben akárhányan inkább a maguk ereit vágták fel. A Közigazgatási Bíróság ítéletei nyomán felszabadult és felujjongott a nemzeti közvélemény: »Istennek hála, vannak még bírák! Míg ilyen bíráink vannak, nincs veszve az ország; most már azt állítjuk, ha nehéz is magyarnak lenni, de még mindig érdemes.« Igaz ugyan, ha például Angliában az illetékes bíróság ilyen sorozatos mandátummegsemmisítéseikkel mondana ítéletet a kormány választási metódusa s azzal szerzett többsége fölött, a kormány 24 óráig sem maradna a helyén. (Ügy van! Ügy van! a szélső baloldalon.) Nálunk esze ágában sem volt a kormánynak ennek az erkölcsi megbélyegzésnek következményeit le1 vonni. Ellenkezőleg, térdre akarta kényszerí-