Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.

Ülésnapok - 1935-203

Az országgyűlés képviselőházának 20 3. egyik községemből, Galambok községből elkerült a múlt esztendő derekán egy orvos (Mózes Sándor: Hány lakosa van a községnek?), — kétezer lakosa van, de van még kilenc község a szomszédságában — és egy esztendő óta hiába próbálkozunk, nem tudunk abba a községbe orvost kapni, pedig egészen jó megélhetést, megfelelő kenyeret tudnánk neki adni. Ennek oka egyszerűen az, hogy az orvosi kar törekvése mindig az volt,) hogy a városokban, vagy nagyobb helyeken helyeződjék el, ellenben az ilyen kicsi falvakat szerette elkerülni. (Farkas István: Államosítani kellene az orvosokat!) Valamiképpen az orvosi rendtartás körében kellene olyan intézkedést tenni, hogy az orvosok ne kerüljék el a kiesi falvakat, hanem a távoli, hegy mögötti magyar falvakba is kerüljön megfelelő számú orvos. (Mózes Sándor: A községi orvosi állásokat kellene szaporítani!) Ebben a községben nincs községi orvos, a szomszéd községben van, de az messze van., (Mózes Sándor: Létminimumot kellene biztosítani az orvosok részére!) Elnök: Mózes Sándor képviselő urat kérem, ne zavarja a szónokot. Drozdy Győző: De ha már nem is rendelkezünk faluhelyen megfelelő orvosi karral és ha már a gyógyszertárak is néha 10—20 kilométer távolságra esnek egy-egy falutól, akkor legalább azt tennők lehetővé, hogy a kórházak könnyebben hozzáférhetők legyenek a szegény emberek számára. Mert ha annak a kisembernek, akinek semmi jövedelme nincs, de van egy kis bogárhátú háza, vagy egy hold földecskéje, a sors rendelése folytán be kell mennie a legközelebbi város kórházába, ahol felveszik, ápolják, akkor a néhány heti, vagy hónapi ápolásra rámegy annak a kisembernek a kis viskója és földecskéje (Jenes András: Az emberek 75%-ának ingatlanára kórházi költségek vannak bekebelezve!), az állam pedig elég kegyes ahhoz, hogy megpörgesse a dobot a házacskák előtt és ezekért a kórházi költségekért bizony sorba elárverezik ezeket a kis házakat és földeket, amelyek néha még annyit sem érnek, mint a rájuk bekebelezett kórházi költségek. 300—400—500 pengős kórházi költségeket kebeleznek be 200—300 pengőt érő kis viskókra és ezek a szegény emberek kétségbe vannak esve, hogy mi lesz velük. (Mózes Sándor: El kell törölni ezeket a tartozásokat!) Ha valami szociális, nemes kormányzati munkát ajánlhatok az igen t. belügyminiszter úrnak, úgy ajánlhatom azt a szociális munkát, amivel az egész ország közvéleménye egyetértene, amit ennek a Háznak minden egyes tagja jobb- és (baloldalról egyaránt helyeselne és ami nem más, mint a kórházi költségek kérdésének haladéktalan megoldása olyan formában, hogy a legszegényebb néposztály ingyen gyógykezelésben részesülhessen ebben az országban (Helyeslés a baloldalon és a középen.) és hogy azokat a kórházi költségeket, s ebből származó terheket, amelyek már évek óta rá vannak kebelezve a bogárhátú kiesi viskókra és a kicsi magyar szalagnyi földterületekre, hivatalból töröltesse a kormányzat. (Helyeslés balfelől.) Reméljük, hogy az a szociálpolitika, amelyet ez a kormányzat olyan elismerésreméltóan folytat, nagyon hamarosan módját ejti a kórházi költségek alól való mentesítésnek is. T. Ház! Most az iparügyi kérdésekkel kapcsolatban olyan problémáról akarok beszélni, ülése 1937 április 28-án, szerdán. 287 amely Magyarország kisiparosainak legnagyobb részét nyugtalanítja. Csak a múlt esztendőben tárgyaltuk azt az ipartör vényt, amely a régi ipartörvények hibáit akarta helyrehozni esi amely különösen az 1923-i törvény revíziója volt. Ez a törvény úgy, ahogy megnyugtatta a magyar kisiparosságot, mert nagyon sok olyan dolgot rendezett, amelyet a kisiparosság egy évtizeden, vagy pláne 15 esztendőn keresztül követelt. Ennek az új ipartörvénynek van egy intézkedése, amely úgy szól, hogy az ipartestületeket — azok jobb adminisztrálása céljából — életképesebbé kell tenni. Ezt úgy hajtják végre a törvény értelmében, hogy nagyobb ipartestületeket alakítanak, illetve több kis ipartestületnek összevonásából nagyobb ipartestületeket kreálnak, hogy azok ilyenformán az önálló ipartestületi életet, a másodfokú iparhatóság munkakörét jobban elláthassák és e<gy hozzáértő, értelmes ipartestületi titkárt is tudjanak tartani. Midőn az ipartestületek revíziójára került a sor, az tapasztaljuk, hogy bizony nagyon sok olyan méltánytalanság történik ezekkel az ipartestületekkel, amelyekbe nem tudnak belenyugodni. Vannak 120—150 éves testületek, amelyek még a céhrendszerből maradtak itt, emlékeik oda nyúlnak vissza, azokat is irgalom nélkül megsemmisiítik azon a címen, hogy 500— 600 tagú ipartestületet alakítanak. Véleményem szerint ezeket a megszüntetendő és beolvasztásra, kihalásra ítélt ipartestületeket jobban meg kellene vizsgálni méltányossági szempontból. (Helyeslés jobbfelől.) Sok olyan igen kicsiny ipartestület van, amelynek ugyan nincs meg az a taglétszáma, amelyet a beolvasztási politika megkövetel, hanem talán csak 150—180 taggal rendelkezik, de nagy múltja van, külön ipartestületi székháza van, a múltban bebizonyította azt, hogy a rábízott ügyeket nagyszerűen tudta adminisztálni, hogy a felszab adítási, szerződési műveleteket mindig kifogástalanul elvégezte, hogy e tekintetben soha szabálytalanságon nem érték, hogy gazdaságilag iis, életrevaló, semniiféle passzívával nem dolgozik, hanem mérlege mindig aktív volt. Az ilyen ipartestületektől igazán nem kellene elvonni a boldogulás és a további fennmaradás lehetőségét. (Helyeslés.) Különösen felhívom a kormány figyelmét a kiskomáromi ipartestületre, amely egy képviselő választó székhelyen, Kiskomáromban székel és 10—15 falu tartozik a körzetébe. Ha ezt az ipartestületet csakugyan megszüntetnék és beolvasztanák a szomszédos városi, nagykanizsai ipartestületbe, a nagykanizsai ipartestületnek semmit sem jelentene, mert annak 500—600 tagja úgyis van, tehát életképes, nagyszerűen boldogul, ellenben a Nagykanizsától 18—20—25 kilométerre lévő falvak kisiparosságát arra kényszerítenek, hogy minden ügyesbajos dolgukkal bemenjenek a városba és a nagykanizsai ipartestületnek fizessenek adót, hozzájárulást, holott egy falusi kisiparos nem tudja megfizetni azt a díjat, melyet a városi iparosok meg tudnak fizetni, miután azoknak a falusi kisemberéknek, kis suszteroknak, csizmadiáknak, ácsoknak, asztalosoknak egy esztendőben néha még 200—300 pengő keresetük sincs összesen, nem tudják tehát ebből megfizetni a 20 és 30 pengős hozzájárulásokat, elég nekik megfizetni azt a hat-hét pengőt is, melyet a vidéki ipartestület elkér. Nagyon kérem tehát az iparügyi miniszter urat, hogy a töri