Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.

Ülésnapok - 1935-203

286 Az országgyűlés képviselőházának i ber kenyerét jelenti. 100.000 autó minden utcasarkon garázsokat és javítóműhelyeket jelentene és így 100.000 ember kenyerét jelentené egy egészséges autópolitika. De azt látjuk, hogy autópolitikánkat bizonyos, előttünk szinte teljesen érthetetlen mód szerint irányítják, Csak az autóadó kérdését említem fel ezzel kapcsolatban. Látunk olyan borzalmas jelenségeket, hogy például a legkisebb kocsik tulajdonosait sújtják aránylag legjobban adóval; míg például a Ford-kocsik tulajdonosai 3'2 liter űrtartalmú kocsik után évi 280 pengő adó fizetésére vannak kárhoztatva, — ez pedig a szegényemberek kocsija — addig a hatalmas luxuskocsik, amelyeknek ára 9—10.000 pengőn felül van, — sőt most már minden 10.000 pengős kocsi is — luxusadómentesek és aránylag olyan kevés adót fizetnek, hogy az nem áll arányban a kocsi árával. Csak 60—80—100 pengő adóval sújtják ezeket a szép luxuskocsikat, ellenben a szegény emberek kocsiját, azt a Ford-kocsit, amely a legalkalmasabb volna arra, hogy egy nemzet eztzel rendezkedjék be az autóforgalomra, aránytalanul nagy adóval sújtják. Kérném tehát, hogy ezt a tételt okvetlenül vizsgálják felül és pedág úgy, hogy ne a furatok és az űrtartalom szerint vessék ki az adót, hanem aszerint fizessenek adót utána, hogy a kocsi luxuskocsi-e, vagy nem luxuskocsi. (Égy hang balfelőh'J. benzint kell megadóztatni!) A benzinadó szintén kétélű fegyver, mert részben azokat az autótulajdonosokat sújtaná jobban, akik ma már úgyis eléggé nagy adót fizetnek és semmiképpen nem volna kedvező a helyeztük, mert ha csak 5—6 fillérrel emelnék is a benzinadót, az a mostani adókulcsnak sokszorosát jelentené. (Gr. Festetics Domonkos: Két fillér untig elég! — Bárezay János; Aki kevesebbet fogyaszt, kevesebbet fizet; a nagy autó sokat fogyaszt, tehát sokat fizet!) Hogy ebben a tárgykörben maradjak, amelyben az utakról és a közlekedési eszközökről van szó, engedtessék aneg nekem, hogy rátérjek az ármentesítő társulatok kérdésére. Az országnak több vidékét snjtotta ebben az esztendőiben árvízosapás, főként pedig talajvíz. A magyar földnek hatalmas részét pusztították el^ a talajvizek, amelyek a magyar föld termésének nagyirészét magukkal vitték. Előttem szólott t. képviselőtársam már felemlítette, hogy milyen karóikat okozott az árvíz és a talajvíz, én pedig ezzel kapcsolatban felemlítem azokat az ármentesítő társulatokat, amelyek a talajvizeket és az árvizeket levezetni ugyan nem tudták, ellenben annyi elkeseredést keltenek az ármentesítő társulatok kebelébe tartozó lakosság körében, hogy az szinte hihetetlen. Vannak ármentesítő társulatok, amelyek holdankint 6—7—8 pengővel sújtják azokat, akik véletlenül abba a zónába kerülnek, amelyben az illető ármentesítő társulat működik,, és ezeket a 6—7—8 pengőket olyan földekre is kivetik, amelyek talán nem is teremnek többet, mert egészen használhatatlanok; sőt nagyon sok helyen előfordul az is, hogy éppen a víz levezetésének, lecsapolásának következtében váltak azok a földek használhatatlanókká, vagy kevésbbé használhatókká. Most azután a lakosság hiába kérelmezi ezeknek a földéknek újra való felülbírálását, hiába kérelmezi kataszteri újraosiztályozását és azt, hogy aszerint ítéljék meg a fizetendő ármentesítő járulékot, etz sehol sem tudják elérni. Itt van például a Kis-Balaton kérdése, 3. ülése 1937 április 28-án, szerdán. amely körülbelül 10—15 falunak az ügye. Ennek az ármentesítő társulata annyira könynyelmű volt, hogy 5—6 millió pengő adósságot csinált és ezt az 5—6 millió pengőt néhány kicsi falunak a vállára rakta, úgyhogy az a polgárság 50—60 esztendeig nem tudja kifizetni azt a szörnyű terhet, amelyet ez az ármentesítő társulat a vállára rakott. 50—60 esztendeig lesznek kénytelenek ezek az emberek évi 6—7—8 pengő hozzájárulást fizetni, ha az állam nem folytat majd ezen a téren más politikát. Véleményem szerint az ármentesítés állami feladat kellene, hogy legyen. (Mózes Sándor: Ügy van! Helyes!) Véleményem szerint a pénzügyi kormányzat nem nézheti tovább ezeknek az ármentesítő társulatoknak a bajait, gondjait, okos és oktalan politikáját, (Mózes Sándor: És semmittevését!) hanem az egész ármentesítést át kellene vennie az államnak. Itt nagyszerűen érvényesülhetne az a szociálpolitika, amelyet a földmunkásokkal, a kubikosokkal szemben inaugurálnak, (Mózes Sándor: Bár már látnánk!) mert ezeket a kubikosokat elsősorban éppen az ármentesítés fejlesztésével lehetne foglalkoztatni. Az ármentesítő társulatok munkája nemzeti jelentőségű, az egész nemzet látja azoknak a hasznát, nincs tehát szociális igazság abban, ha például a Kis-Balaton vízrendszere rendbentartásának költségeit csak az a néhány község viseli, amely ott fekszik. De ha már az államosítás nem is történik meg, a kormányzat gondoskodjék legalább arról, hogy a földnek újra való kataszteri osztályozása ebből a szempontból minél hamarább történjék meg, ott, ahol a lakosság a mai helyzetet sérelmesnek tartja. T. Ház! Ha már a magyar falu bajairól Van szó, megragadom az alkalmat, hogy a belügyminiszter úr jelen van és felemlítem neki a falu egyik legnagyobb baját, egyik legnagyobb keservét. Ez <a korházi költségek ügye. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) A magyar falvak egészségügyileg teljesen el vannak hanyagolva. A magyar falvak építkezési rendszere, a nedves, alacsony,, sötét házak és viskók, — amelyek a nyugati országokban talán ólaknak sem felelnének meg — a magyar talajviszonyok, az orvoshiány, a gyógyszerhiány és a gyógyszerek szörnyű drágasága olyan egészségügyi viszonyokat teremtett ebben az országban, hogy azok a falu népének romlását idézik elő. (Jenes András: Már előidézték!) A csecsemőhalandóság legnagyobb minálunk, messze országok között; a fogszú olyan óriási tömegbetegség ma már Magyarországon, hogy nem találunk 30 'esztendőn felüli magyar földmíves embert,

t akinek ép volna a fogsora, a tüdővész is olyan óriási rombolást végez ebben az országban, hogy egy állandó háborúnak felel meg, különösen az Alföldön, amelynek a klímája még segít abban, hogy ennek a kórnak veszedelmes tünetei kifejlődjenek. Mindezek olyan közegészségügyi állapotokat teremtettek, hogy nekünk a Közegészségügyi problémákkal jobban kell foglalkoznunk, lehetővé kell tennünk azt, hogy a magyar földmívesnép is valahogyan orvoshoz és gyógykezeléshez jusson. A magyarországi tünetek azt mutatják, mintha itt hőség volna orvosokban (Mózes Sándor: Nem akarnak az orvosok a falvakba menni!), mintha itt annyi volna az orvos, hogy szegények nem tudnak kenyérhez jutni. Tisztelet, becsület az orvosi karnak, elismerem az orvosi karkiválóságát, de mégis csak hallatlan és tűrhetetlen eset az, hogy például az