Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.
Ülésnapok - 1935-203
278 Az országgyűlés képviselőházának 203. ülése 1937 április 28-án, szerdán. olyan gőgös közleményt tesz közzé 'hivatalos lapjában, amely azt mondja, (olvassa): hogy a gyáripar hozzátartozókkal együtt 750.000 embernek ad kenyeret; hogy a gyáripar ma közvetve és közvetlenül az állami költségvetés egyik legerősebb oszlopa, amely nélkül az országot elképzelni sem lehet; hogy a gyáripar a magyar városi kultúra éltető eleme, kenyere, vize és hogy a magyar szociális biztosítás épülete áll és bukik a magyar gyáriparral.« Érthetetlen gög ez,, amelyet nem is tudok máskép megmagyarázni, mint azzal a ténnyel, hogy felállított országos iparügyi tanácsban, 1.15 kartelvezer, bánya- és banktulajdonos és 15 képviselő foglal helyet. Hogy ez a magyar gyáripari tanács, — mert csak annak nevezhetem ezt az iparügyi tanácsot — 'hogyan fog az igazságos középúton haladni, ilyen egyoldalú képviselettel, azt én el sem tudom képzelni, illetőleg nagyon is el tudom képzelni, hogy mennyire egyoldalú lehet egy ily iparügyi tanácsnak a politikája. Hiába állapítja meg a tanács alakulásakor Bornemisza miniszter úr, hogy az iparnak teljes megértéssel kell viseltetnie az agrártársadalom iránt, továbbá, hogy az államhatalom fokozottabb mértékben fog beleszólni az áralakulás mértékébe, ebben én nem bízom, mégpedig nem bízom azért, mert ennek minden vonatkozásban az ellenkezőjét találjuk. Visszatérek a földre. Hogy micsoda hihetetlen nyomorúság és milyen hihetetlen igazságtalanság nyilvánul meg a földmunkásokkal szemben, arra vonatkozólag legvilágosabban talán a sarkadi magyar földbérlő részvénytársaság esetére hivatkozhatom. Nem is olyan régen jártunk ott, amikor egy nagy küldöttség szinte könnyezve jött hozzánk azzal, hogy: uram, 8%-ot akarnak nekünk aratórésziként kiadni. A földbirtokos urak nagyon jól tudják azt, hogy 10% aratórész esetén rész egyáltalán nincs és mégis 8%-ot, tehát tizenkét és fele Ereszt kívánnak csak adni az aratóknak. Az^ általános viszonyok ezen a vidéken ugyanilyenek. Az a munkás, akinek legalább egy órát kell gyalogolnia munkahelyére és ugyanennyit vissza, 14 órai munkaidő mellett 1 pengő 20 fillér napszámot keres. Ezek ugyebár rendkívül unalmas adatok a t. túloldalnak? (Gr. Festetics Domonkos: Ki mondja azt?) De szörnyű igazságtalanság a magyar munkás kiuzsorázása, aki nem képes még nyolcfilléres órabért sem elérni. Ugyanez a helyzet ezen az egész vidéken. Itt vagy a kulimunka virágzik, vagy a mezőgazdasági munkabéruzsora. Végigjártam Békésgyulának a fonóit és meggyőződtem arról, hogy feltevésem helyes volt: ezen a vidéken azért annyi a szövőgyár, mert a legnyomorultabb munkabéreket itt tudják fizetni. Nevezetes valami az is, hogy az erősen szubvencionált gyulai szövőgyárak egyike — amelyben két-két szövőszéket figyelt eddig egy-egy női munkás — áttért most a hét szövőszékes rendszerre, ami azt jelenti, hogy a hét szövőszék mindössze egy munlkáslányt foglalkoztat. Ezek a szövőszékek természetesen éjjel-nappal üzemben vannak, még akkor is, amikor a többi szövőszéket leállítják, csak azért, hogy minél kevesebb munkást kelljen alkalmazni. Ez a munkaracionalizálás akkor, amikor ilyen gyárak tetemes szubvenciókat élveznek, erősen kifogásolható. (Ügy van! Ügy van! bal felől. — Mózes Sándor: Mi van a szeszgyárakkal?) Ne méltóztassanak azt gondolni, hogy ez csak a Tiszántúlon van így. (Fábián Béla: Va! lamelyik jó kormánypárti pasas ott a vezérigazgató!) Azt, hogy ennek az irányzatnak, ennek a nagyipari uralomnak erős gyökerének kell lennie, már magában az is igazolja, hogy például az iparügyi tárca költségvetésének előadója — egyébként minden tiszteletem iránta — Knob Sándor, a gyáripari érdekeltség igazgatója. (Kertész Miklós: Gyosz.-beszédet mondott! j — Dulin Jenő: Tavaly nem volt az!) Nem két; lem, hogy tárgyilagos lesz az illető képviselő| társam, de joggal tarthatunk attól, hogy egy; oldalú szempontok szerint bírálja el az ipar| ügyi tárca költségvetését, amint, úgy érzem, a I bizottságokban is tette. (Rajniss Ferenc: Szép i dolog ez a parlamentarizmus! Hogy ülünk itt! Az első nap a költségvetési vitában! Ez a parlamentarizmus! — Mózes Sándor: Nepfogyatkozás van! — Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter: Itt vagyok! — Fábián Béla: Excellenciád csak egy tagja a kormánynak!) Amikor az egyoldalú kartelbankpolitiüáí tárgyaljuk, minden vonatkozásban számos példát lehet találni arra, hogy a kormány nem iKépes úrrá lenni ezek felett a kizsákmányoló törekvések felett. Nem is beszelek arról, hogy mi történt a pécsvidéki bányászokkal, bár az a nézetem, hogy sokszor vissza kell még hozni ezt a témát. JNem beszélek arról sem, hogy micsoda hallatlan nagy úr Magyarországon a bá/ uya és ezek között a legelsők egyike, a Dunaj gőzhajózási Társaság. Ez a bánya még most is I kapacitásának 66%-át használja ki, hihetetlen szubvenciókat élvez és nem tudom megérteni, hogy amikor az iparügyi miniszter úr részéről a .kisipar irányában megnyilvánuló szimpátiákat látom, miért volt ő felette ideges, amikor a Dunagőzhajózási Társaságnak mindenesetre elítélendő gesztióiról beszéltünk itt. Akkor néhány tételt, amelyet éppen a miniszter úr beszédéből idéztem, házszámnak méltóztatott a miniszter úr lealacsonyítani. A Dunagőzös mérlegeiből állapítom meg, -- és ez igen jó példa beszédem gerincére —- hogy a 18 millió schillinges forgalommal rendelkező társaság adó és illeték címén 1935-ben mindössze 297.000 schillinget fizetett, összes szoeiá' $ lis terhei pedig 612.000 pengőt tettek ki, szóval bruttó beyételének5'2%-át fordította minden1 nemű adó, illeték és szociális terhekre. Nem vitatkozom a Dunagőzhajózási Társasággal, mert méltóztassék rólam elhinni, hogy én sem a Mak.-tól, sem a Salgótól nem vagyok elragadtatva, de mégis konstatálom, hogy a Salgó ugyanezeken a címeken 44, a Mák. pedig 33%-ot költött bruttó jövedelméből. Azt mondotta a miniszter űr, hogy házszám az, hogy 1 pengő 60 fillér a kerűköltség, vagyis amennyibe a szén. kibányászása kerül. Beismerem, hogy tévedtem, ezennel bocsánatot kérek: nem 1 pengő 60, hanem 1 pengő 16 fillér a kerűkÖltsége a Dunagőzhajózási Társaságnak, tehát még erősebben megáll kifogásom, hogy ha 1 pengő 16 fillérbe kerül minden költséggel együtt egy métermázsa szén kibányászása, amihez még 1 pengő 20 fillér üszög-^kelenföldi fuvarköltség járul, tehát az összes költség 2 pengő 36 fillér, hogyan adhatja ezt a szenet a Dunagőzhajózási 5 pengő 60 fillérért Budapesten, illetve vájjon hova lesz az a 3 pengős horribilis nyereség ugyanakkor, amikor a magyar állani ezt a bányavállalatot 1929-től 1935-ig 168 millió schillinggel szubvencionálta és amikor az osztrák kormány ugyanebben az időben 4(a millió schillinggel szanálta. (Fábián Béla: Valutában szubvencionálta 1 ?) Azért beszélek schillingről, I mert schillingről szólnak ennek a kitűnő ma-
