Képviselőházi napló, 1935. XI. kötet • 1937. január 26. - 1937. március 2.

Ülésnapok - 1935-192

Az országgyűlés képviselőházának ÏÛi tudta a sajátmaga számára igénybe venni azt a nagy épületet, hanem úgy oldotta meg a kérdést, hogy családjával együtt a földszinten helyezkedett el, ott lakott, mert ott is volt egy szoba, konylha és mosókonyha, az emeleten lévő két szobát pedig kiadta albérletbe kivándorolt nőtlen honfitársainak és nem volt r ritkaság, hogy ezekben az emeleti szobákban négy-hat albérlő is lakott, akikre az asszony főzött, takarított, mosott és az egyéb munkákat is végezte. A francia bányatársulatok ezt nem nézték rossz szemmel, mert ezáltal lehetővé vált, hogy abban az épületben ne egy, hanem esetleg hat vagy hét dolgozó találjon elhelyezést és ők ilyen módon megtakarítsák azt a tőkét, amelyet újabb munkáslakások építésére kellett volna fordítaniuk. Meg kell azonban mondani, hogy nem jó szemmel nézték ezt a benszülött munikások, akik lépéseket is tettek és részben ezeknek következménye volt azután az, hogy lassan-lassan ez a rendszer megszűnt, megszűnt főképpen azért, mert a kint élő munkásságnak is megjött — hogy ezt a szót használjam — .az igénye arra, hogy Ő is olyan lakásban lakjék, mint amilyenben a francia, vagy más külföldi munkás lakik. Ezeken a vidékeken ugyanis meg lőhetett találni a világ [minden népét, nemcsak nemzetiségekben, de színekben is. A kínaitól kezdve egészen az angolig, a japán, franci a-tuniszi, olasz, lengyel és mások mellett nagy tömegben éltek ott magyar munkások és én, aki három ízben jártam ezen a vidéken, személyesen győződtem meg arról, hogy a magyar munkást igen megbecsülték, igen szerették, mert a magyar bányamunkások nagy tömegeiben, kitűnő, képzett, jó (vitéz Somogyváry Gyula: Intelligens!) szakembereket kaptak. Ugyanez a helyzet volt a francia gépiparban. A francia autógyárak, a Citroen, Renault sib. mind előszeretettel alkalmazták a magyar munkásokat, egész osztályok voltak, ahol magyarok dolgoztak. Többezer magyar vasesztergályos, csiszoló, gépmunkás, szerelő, autószerelő stb- dolgozott ott kint, akik egészen* más életkörülmények között éltek, mint idehaza. Elmondok egypár esetet, talán nem nagy dolgok, de azért mégis jellemzik azt a különbséget, amely ember és ember közt van. Találkozom ott kint egy utam alkalmával egy aszszonnyal,- aki egy gyerekkocsit tolt. Rendes kosztűm van rajta, a gyerekkocsi is új, modern kocsi, a gyermek is rendesen fel van öltöztetve a kocsiban, az asszony is kalapban járt. Kérdezi, hogy nem ismerem-ie őt? Mondom, hogy nem tudom, honnan. Megmondja a nevét és ho<gy Kesztöloről való. Persze, amikor én legutóbb láttam, akkor még paraszt-szoknyában járt és nem is mert álmodni arról, hogy valaha a gyermeke olyan kocsiban pihenjen és olyan kocsiban vigye sétálni, mint amilyenben ott tolta az úton. 'Elmentem a lakására és megnéztem, vájjon ez nem külső látszat-e, a munkásság igényei ott tényleg annyival magasabbak-e? Meggyőzött róla. Szekrényét kinyitva láttam, hogy úgy a fehérneműs szekrény, mint az úgynevezett lógós-, ruhásszekrénye is ruhákkal van tele és nemcsak az az egy ruha van birtokában, amely rajta volt, hanem más ruIhákkal is rendelkezik, nem úgy, mint idehaza. Ami azonban a legjobban meglepett, az az volt, hogy azt mondta nekem: látja, itt nem kell nekünk a hátunkon cipelni a bányatársulati kantinból meg a konzumból az élelmiszert némelykor egy óra járásnyira, nem kel] hazavinni a lisztet meg a cukrot, hanem idejön a KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. XI. t. ülése 1937 március 2-án, kedden. 5Ô3 ház elé a koosi és a kocsiról vásárolhatok mindent, húst, főzeléket, fűszerárut. Amit nem vásárolhatok a kocsiról, azt ideszállítják nekem a lakásomra. Most én is ember vagyok és nem igavonó állat, aki kénytelen esőben, hóban, sárban, télen, járatlan pocsolyás, agyagos, sáros utakon végigcipelni a nehéz terhet, iiogy magamnak és családomnak sokszor két hétre szóló élelmiszert vigyek haza, mert a bányatársulatoknak nálunk nem volt szívük ahhoz, hogy ezeknek a távolfekvő községekben lakó embereknek egy-egy kocsit bocsássanak rendelkezésükre, amelyre nem ők akartak felülni, hanem csak a terhet, az élelmiszerüket akarták rárakni, hiszen maguk gyalog elmentek volna. Csak ezt kérték és ez elől is elzárkóztak. Ez az embertelenség, ez az emberhez nem méltó bánásmód volt az, amely a munkáJ sok ezreit kergette ki innen az országból. Ez az embertelen kizsákmányolás sokszor nem is jelentett pénzt, némelykor nem is került pénzbe annak megvalósítása, amit kértek a munkások, hanem csak hatalmi szempontok miatt, gőgös elzárkózottságból tagadták meg kérésüket. Ez az emberekben sokszor mérhetetlen gyűlöletet oltott bele, elmentek külföldre és amikor kint voltak, egy új világ nyílott meg előttük. Egy új világ, amelyben látták azt, hogy munkások máskép is tudnak élni, munkásokat máskép is foglalkoztatnak. Ott is van kapitalizmus, azonban ennek a kapitalizmusnak már van valamelyes emberi érzése is és az a demokratikus szellem, amely ott az egész közéletet áthatja, a munkában, a gyárban, a műhelyben is megnyilatkozik, ott is kifejezésre jut és nem üres frázis. Demokrácia náluk nemcsak a parlamentben van, hanem az egész közéletet átalakítja és ez látszik a nyugati országokban. Sajnos, azt kell mondanom, hogy ezzel a javaslattal, amely itt előttünk van, tulajdonképpen elkéstünk. Ugyanis mi a helyzet? Ezek a munkások, akik kimentek, túlnyomórészt bányamunkások, szerzett jogaik voltak. A társpénztárakban — amelyeket azóta központosítottak az Országos Társadalombiztosító Intézet kötelékében és ott látják el a bányamunkások öregségi biztosítását — nem egy munkás hagyott idehaza 10—15—20 évet is, amelyet befizetett különböző vállalatoknál. Amikor az összevonás történt, magam jártam el és sikerült is a rendeletbe felvétetni egy szakaszt, amely szerint, ha az eltávozott munkás három éven belül visszatér, akkor régi jogai felélednek és így régi jogainak folytatását kérheti, ha újból munkába áll vagy várakozási díjat fizetSajnos, akkor mi is úgy láttuk a helyzetet, hogy ez átmeneti dolog és három év múlva az emberek nagy része vissza fog térni. Az események azonban mást bizonyítottak, azt, hogy a bárom év eltelt, az emberek nem tértek vissza, elvesztek ezek a. szerzett joigaik és amidőn ott kint az emberiek egy irésze rászorult arra, hogy igényibevegye ezeket a szolgáltatásokat, kiderült, hogy miután Magyarországnak nincs kölcsönös egyezanénye Ausztriával 'vagy Franciaországgal, — főkép francia vonatkozásban érintett bennünket a kérdés — ezek az emberek nem kaphatnak semmit ,^ pedig voltak bányamunkások, akik szerencsétlenül járiak a bányában és így a, segélyre rászorultak volna. Ha ez francia állampolgárral történik, aki tagja a nyugdíjpénztárnak, az kap rendes járadékot. így azonban a család a társulattól kapott egypár száz frankkal hazajött és idehaza azután gyermekével együtt nélkülözésnek és szomorú jövőnek volt kitéve. 85