Képviselőházi napló, 1935. XI. kötet • 1937. január 26. - 1937. március 2.

Ülésnapok - 1935-181

Az országgyűlés képviselőházának 181. ülése 1937 február 10-én, szerdán. 261 galom. Ha a kormány úgy látja, hogy a mai viszonyok között nem lehet a forgalmat szabaddá tenni és kényszerülve van még fenntartani a kötött forgalmat, ám tartsa fenn, — mindenesetre azonban csak addig, amíg arra szükség van — de akkor kérjük, hogy először is méltóztassanak megszüntetni az igazolványokkal való seftelést, mert az állam tekintélyébe vetett hitet ingatja meg az, ha az ember látja, hogy a magas faárakon kívül még az a koncesszió is jut az illetőknek, hogy igazolványukkal seftelhetnek. (Ügy van! ügy van! balfeiöl.) Ha a kormány valóban segíteni akar a termelőkön, akkor az összességen segítsen, ne pedig nyolc grófon és két hercegen. Ez volt válaszom arra, amit az államtitkár úr mondott. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Következik a határozathozatal. Kérdem a t. Házat, méltóztatnak-e a földmívelésügyi miniszter úr nevében adott választ tudomásul venni? (Igen!) A Ház a választ tudomásul veszi. Következik Tildy Zoltán képviselő úr interpellációja a belügy- és földmívelésügyi^ miniszter urakhoz. Kérem a jegyző urat, szíveskedjék az interpelláció szövegét felolvasni. Veres Zoltán jegyző (olvassa): »Interpelláció a belügy- és földmívelésügyi miniszter urakhoz. Az alföldi s főleg Békés-vármegyei, évek során keresztül csapásokkal sújtott vidékek mezőgazdasági és földmunkássága, az elmúlt évi jobb termés ellenére is, igen nehéz helyzetben él s eljutott élelmiszer-tartalékának végéhez. Munkaalkalom ezeken a vidékeken alig mutatkozik s ísry a tavaszi mezőgazdasági munkák megindulásáig széles rétegek kerülnek egyre súlyosbodó helyzetbe. Tisztelettel megkérdem, hogy a belügyi és földmívelésügyi miniszter uraknak van-e tudomásuk az említett rétegeknek e nehéz helyzetéről és hajlandók-e megtenni az alföidi mezőgazdasági és fölmumkásság érdekében a szükséges segítő lépéseket?« Elnök: Az interpelláló képviselő urat illeti a szó. (Halljuk! Halljuk!) Tildy Zoltán: T. Képviselőház! Hasonló tárgyban két interpelláció hangzott el itt a képviselőház előtt ós én talán feleslegesnek is ítélném a magam felszólalását, különösen a miniszterelnök úrnak a múlt alkalommal adott válasza után, ha nem akarnék néhány olyan szempontot hangsúlyozni, amelyet sem Matolcsy Mátyás, sem Csoór Lajos igen t. képviselőtársaim felszólalásuk során nem említettek meg. Ök a mezőgazdasági munkásság sorsát meghatározó tényezqk közül mindössze egyetlen tényezőre, a napszámbérek kérdésére mutattak rá. Kétségtelenül igen fontos tényező ez, de hangsúlyoznom kell, hogy nem az egyetlen tényező, különösen az utóbbi esztendők során, amikor főleg azokon a vidékeken, ahol igen nagyszámban él ez a mezőgazdasági munkásréteg, a gazdálkodás egyre a külterjesség felé haladt, és amíg a mezőgazdasági napszámbérek a gazdaságok üzemköltségéből néldáiú 1926-ban 20—25 százalékot tettek ki, addiff már a legutóbbi esztendők során eeés^en 8—10 százalékig: csökkentek, ami élénk bizonvsága annak, ho°:y a nénztelenné vált mezőgazdaság nem volt többé abban a helvzetben, hoe-y olvan munkát végeztessen, amelyeket azonnal készéén*w*l kellet volna kifizetnie. T., Képviselőház! Ennek a kérdésnek tárgyalása során szeretnék hangsúlyozni egy nagyon komoly szempontot, amely előbb említett ket felszólalt képviselőtársam beszédéből nem csendült ki és ez az, hogy mérhetetlen kár lenne, magának az agrárlakosságnak szempontjából lenne igen súlyos veszteség a jövőre nézve, ha ennek a kérdésnek tárgyalása során a két nagy agrárréteget, a földtulajdonos gazdákat és a mezőgazdasági munkásságot sikerülne a jövőben élesen szembeállítani. Hangsúlyoznom kell itt, hogy nemcsak kár, hanem egyenesen bűn is lenne a nemzet érdekeivel szemben, ha ebben a kérdésben politikai motívumok játszanának közre és ezt a mérhetetlenül nehéz kérdést, amely a mezőgazdasági munkások életszintjével kapcsolatos, ennek az országnak bármelyik csoportja és pártja politikai feszítőerőként, politikai agitációra használná fel. (Ügy van! Úgy van! a jobb- és baloldalon.) Igen t. Képviselőház! Hangsúlyozom, hogy maga a mezőgazdasági munkásság éppen ebben a romló helyzetben tudatában van annak a sorsközösségnek, amely őt a magyar föld tulajdonosaival, természetszerűleg különösen a kisebb gazdákkal összeköti. Az érdekellentét élesen ott mutatkozik, mint például Bucsa-telepen, — hogy egy alföldi telepet vegyek példának — ahol egy 3500 lélekszámú község 500 hold földtulajdonnal be van ékelve egy nagy 7000 holdas uradalomba, úgyszólván minden munkalehetőség nélkül. (Farkas István: Úgy van! Ez a bajnak oka!) De ismételten hangsúlyoznom kell a sorsközösség kérdését, mert ha ennek a kérdésnek kapcsán az agrártársadalmat sikerülne megbontani, akkor a másik vonalon, ahol nagy, közös érdekek vannak; a termelési költségeik alábbszállítása tekintetében, — amely érdekek adózási, hitelügyi és egyéb kérdésekre vonatkoznak, jelentkeznék ennek káros hatása. Ha sikerülne megbontani az agrártársadalom egységét, akkor még azt az aránylag gyönge erőt is, amelyet az országban prezentálni tudunk, nem tudnók kifejteni az egész agrártermelés megjavítása és rentábilissá tétele érdekében. T. Képviselőház! Hangsúlyoznom kell azt, amit beszédem elején mondottam, hogy maguknak a napszámbéreknek a kérdése csak az egyik olyan kérdés, amely a mezőgazdasági munkásságot érdekli. Ez az egyik vonal, amelyen lecsúszott a mélybe. Természetes dolog és mutatja a sorsközösséget, hogy a mezőgazdaság általános dekonjunktúrája során süllyedtek le a napszámbérek; hiszen 1926-ban számszerűleg még felette állottak ezek a bérek a békebeli napszám béreknek, 4 pengő 29 fillért tettek ki országos átlagban. Ez a kereset azóta lesüllyedt egészen a mai nívóra, amikor az országos átlagban 1.20—1.37 pengőre tehetjük. (Mozgás a szélsőbaloldalon.) Az évi országos átlagról beszélek és nem beszélek az egészen alacsony napszámbérekről. De nemcsak a napszámbérek csökkentek, hanem csökkent a foglalkoztatás mértéke is, amint erre Csoór Lajos igen t. képviselőtársam rámutatott. Szerintem azonban egy. túlzott adatot említett meg, mert a békenívón ez a foglalkoztatás tényleg elérte a körülbelül 210 napot egy esztendőben, a mezőgazdasági konjunktúra idején, 1926 körül, még e fölé is emelkedett a foglalkoztatás, azóta azonban fokozatosan sülylyedt és ma az én megítélésem szerint országos átlagban száznapi foglalkoztatásra képes a me7

~'~r.^rlfi"ó"M munkásság elhelyezkedni. . Nem elégséges tehát magának a napszám38*