Képviselőházi napló, 1935. X. kötet • 1936. október 20. - 1936. december 18.

Ülésnapok - 1935-170

LZ országgyűlés képviselőházának 17b. ülése 1936 december 11-én, pénteken. 451 1935-ben — óriási konjunkturális fejlődés hatásaként — felemelkedett a munkáslétszám a magyar gyárakban 224.000-re. Nem akarom most kutatni, hogy ebben igen sok középipari vállalat van, amely gyárnak nem is nevezhető, ez mellékes. De miért csak ezt tekintjük és miért nem nézzük meg, hogy miképpen áll a helyzet a kézműiparban? Itt nem akarok öszszehasonlítást tenni a saját statisztikai adataim szerint, hanem megint a Statisztikai Hivatal félhivatalosának, a Stud.-nak a megállapítására hivatkozom, amely 1934 júliusi számában azt mondja (olvassa): »Magyarország iparosnépességéből az 1920-i népszámlálás alapján a gyáripar a magyar ipari népességnek egy negyedénél valamivel nagyobb hányadát látja el keresettel.« Valamivel többet, mint egynegyedet látott el tehát a gyáripar és kevesebbet, mint háromnegyedet a kézműipar és a középipar. Később azt írja az 1930-i népszámlálási adatok alapján (olvassa): » Ezekből az adatokból arra lehet következtetni, hogy az ipari fejlődés az országban e tíz éiv alatt, 1920—30 között meglehetősen egyenletes volt és a kisipar létszámának növekedése nem maradt el a gyáriparé mögött.« Em. neimj tudóim, hogy az egynegyed— háromnegyed arány így áll-e vagy sem, én a félhivatalos megállapításra hivatkozom, de az mindenesetre úgy áll, hogy ha a gyáripar az ő érdekeinek ezt a kizárólagos figyelembevételét megkapta azért, mert az ipari lakosság több, mint egynegyede nála dolgozott, akkor kérdem, miért nem kapja meg ugyanezt a kézműipar is, amely éppen annyi, vagy legalább annyi vagy sokkal több munkáskezet foglalkoztat. Miért van az, hogy hatalmas gyáripari vállatok egész sorozata még ma is, 1936-ban teljes adómentességet kap azért, hogy egy gyárvállalatot, gyártelepet létesít"? (Farkasfalvi Farkas Géza: Megvan annak az oka!) Egy kézműiparos létesíthet akármicsoda telepet vagy műhelyt, lehet arra akármilyen nagy szüksége az országnak szociális vagy gazdasági szempontból, egy mezőgazda létesíthet akármiféle telepet, akármilyen exportot indíthat,, ebből a célból nem juthat adómentességhez. Nem juthat adómentességhez a kereskedő sesm, lakármiiJyen magyar termeiknek akar is külföldöm páacot szerezni, és eibből a célból befektetéseket kell eszközölnie. Az adómentesség kedvezménye teljes egyoldalúsággal csakis a gyáriparnak jut. De vájjon azt mutatják-e a statisztikai adatok, hogy a gyáripari munkásság olyan kiváló elhelyezkedésben részesül a protekcionizmus hatása alatt, annak a soha nem képzelt konjunktúrának a hatása alatt, amelyben a gyáripar részesül az itteni elzárkózás folytán. Nézzük csak meg egy kicsit a statisztikai megvilágításokat. A Statisztikai Hivatal kimutatja, hogy a termelési értékből mennyi esik a munkabérekre és tisztviselői fizetésekre. (Farkas István: Nagvon kevés!) Ez az arányszám évről-évre éppúgy csölkken, mint ahogy a gyáripar konjunktúrája évről-évre emelkedik. Ez az arányszám 1933-ban még 161%, 1934ben 15'7%, 1935-ben már csak 15%. A textiliparban, amely a mi nemzeti büszkeségeink közé iszámít, a helyzet a következő. A Textilgyárosok Országos Egyesületének 1936. évi jelentése szerint a textiliparban az 1933—1934. évre a termelés bruttó értéke 12'4%-kal, a munkabér és tisztviselői fizetés pedig csak 4'4%-kal emelkedett. (Kéthly Anna: Hasznos adatok a munkabér-megállapításhoz! — Ügy van! a szélsőbaloldalon. — Buchinger Manó: És aiki sztrájkol, az hazaáruló!) A Statisztikai Hivatal hivatalos havi köz leményei szerint egy gyári munkás évi átlagos keresete a fonó- és szövőiparban 1933-ban 1042 pengő, 1934-ben 1024 pengő, 1935-ben már csak 964 pengő. (Farkasfalvi Farkas Géza: Népies politika! — Bornemisza Géza iparügyi miniszter: A tisztviselőknek nem csökkent a jövedelme? — Zaj.) Az egész gyáriparban a munkabérköltség 1935-ben 8'2%-kal növekedett, a munkáslétszám pedig 10 2%-kai szaporodott. A tisztviselők javadalmazására fordított költségek 1934-ben a termelési érték 3*6%-át, 1935ben már csak 3'3%-át tették ki. Egy munkás átlagos reál órabére 1934-ben 51 fillért, 1935-ben már csak 48 fillért tett ki. (Malasits Géza: Ebben benne vannak a művezetők is!) Ezeknek az adatoknak alapján írja nem olyasvalaki, aki a gyáripar ellen akar beszélni, hanem a Statisztikai Szemle a maga hivatalos megállapításában a következőket (olvassa): »A munkások helyzetének leromlását annál inkább kell sajnálattal megállapítanunk, mert a munkában töltött idő emelésével, tehát több munkával sem tudták biztosítani az 1934. évi máris leszállított életszínvonaluk fennma radását.« (Malasits Géza: De azért szónokolnak a Quadragesimo Anno-ról! — Buchinger Manó: Aki kenyeret kér, azt kinevezik bolse vikinek! — Zaj. — Bornemisza Géza iparügyi miniszter: Csináltunk is valamit azóta!) Amikor ezt látjuk, bajos azt állítani, hogy a szociális viszonyok teszik indokolttá az egyoldalú elzárkózást, azt a nagy konjunktúrát, amelyet ez az elzárkózás okozott. Hozzáteszem, bizonyos részében — objektíve kénytelen vagyok ezt megállapítani — ez részben nem magyar jelenség, mert hiszen természetes, hogy a technika haladásával, a racionalizálás emelkedése folytán abban a részében, hogy egy munkás által kitermelt produktum évrőlévre emelkedik, ez természetesen konzekvenciája a racionalizálásnak. (Mozgás a szélsőbaloldalon.) Igaz, hogy ez viszont intő jel a kormányok részére abban a tekintetben, hogy szociális szempontból ne azokat a termelési ágakat kedvezményezzék különleges kedvezményekkel és jogokkal, ahol ilyen fokú racionalizálás lehetséges, azok éljenek meg az ilyen racionalizálás által elért üzemi hasznokból és megtakarításokból, hanem igenis tessék szociális szempontból előnyökben részesíteni azokat a termelési ágakat, — a kisipart és a kiskereskedelmet, a szőlőtermelést, a gyümölcs termelést stb. — amelyek szükségképpen és természetszerűleg nem racionalizálhatok, tehát aránylag több embernek adnak munkát a termelésnél, mint a gyáripar. Nem kívánok semmi különleges kedvezményt. Én teljes gazdasági szabadságot követelek, meggyőződésem, hogy egyedül ez válhatik az ország javára. De ha megkülönböztetést teszünk, ez csak társadalmi szempontból történhetik, csak azért történhetik, hogy minél több munkáskéznek minél jobb megélhetést biztosítsunk, ez pedig a racionalizálás folytán nem szól a gyáripar mellett, viszont pedig a racionalizálástól eltekintve, íme, statisztikai adatokkal kimutatható, hogy a konkurrencia által, a példátlan konkurrencia által előállt nyereségnek egyre kisebb részét fordítják — ismétlem, a racionalizálástól eltekintve is — egyénileg, munkásonként, óránként és tisztviselőnként a szolgáltatások jutalmazására. Arról nem akarok beszélni, hogy hiszen