Képviselőházi napló, 1935. IX. kötet • 1936. június 8. - 1936. június 26.

Ülésnapok - 1935-149

Az országgyűlés képviselőházának 14.9. egész és ha arról lenne szó, hogy kisdedóvók vagy pedig- gyermekszanatóríumok számára kérik azt az összeget, a társadalom egyszerre kinyitná az erszényét, egyszerre adna egy becsületes összeget. De ma az egyik napon kérnek a Stefánia Szövetség részére, a másik napon ilyen, a harmadik napon amolyan címen, úgyhogy senki sem ismeri ki magát, akkor mindenkinek el megy a kedve az adakozástól, s ezt bizony megérzi ez az igazán mindnyájunknak szívén fekvő szociális ügy is. Össze kell szedni az anyagi eszközöket is: ti községek ennyivel járultatok hozzá, ti városok ennyivel járultatok hozzá. Talán csak Budapestet hagynám ki ebből, mert Budapest igazán mintakép lehet ezen a téren, a budapesti gyermekvédelem semmi kívánnivalót nem hagy hátra, a főváros a végletekig

1 elmegy a gyermekgondozás, a gyermekvédelem, a kisdedóvás terén. Mondom, talán csak Budapestet hagynám ki ebből, mint ahogy az orvosi kamarák felállításáról szóló törvényből is kihagytuk a fővárost. Meg is érdemli a főváros ezt a megkülönböztetést, mert ajz állani úgysem tudja utóiérni a fővárost ebben a kultúrában. (Müller Antal: Végre egyszer a fővárosnak is elismerés jár!) A vidéken azonban meg kell szüntetni valamiképpen a dzsungelt, meg kell keresni és meg kell meteni minden pusztulásra ítélt gyermeket, tekintet nélkül arra, hogy milyen köaségben, milyen tanyán lakik. Eddig mindig csak tornyot, kupolákat, fényes kupolákat építettünk alap és falak nélkül. Most itt van ez a kérdés, amely alap lehet. Meg is érdemli ez a kérdés, hogy foglalkozzunk vele, mert hiszen a magyar népesség 8%-áról van s;zó. A magyar nép 8% -át teszik ki az óvodaköteles kisgyermekeik. (Hóman Bálint vallásos közoktatásügyi miniszter: Nem köteles!) Ez a baj, hogy nem óvodakötelesek a gyerekek, de legyen kötelező az óvoda. Ismétlem, a magyar népesség 8%-át teszik az óvodára szoruló kisgyerekek. Ha megnézzük a kultusztárca költségvetését, azt látjuk, hogy ennek a költségvetésnek eddig csak 2*4%-a jutott a kisdedóvás ügyére, a magyar népesség 8%-át tevő gyerekhad kultúrigényeinek kielégítésére. Más szempontból is nagyon fontos az óvod akérdés. Hiába vitatkozunk itt azon, hogy tanít vagy nevel az óvoda. Ebbe a szőrszálhasogatásba én nem megyek bele. Már maga a nevelés is tanítás. Amikor azok az egyszerű családbeli kisgyerekek oda jutnak r egy művelt teremtés keze alá, egy finomlelkű kis óvónő keze alá, aki ezeket a gyerekeket nap-nap után anyáskodva kezeli, ennél különb, szebb tanítást nem is lehet elképzelni. Arra is gondolnunk kell, hogy a kisdedóvó intézetek egyúttal a magyar nyelvnek is pionirszolgálatot végeznek. Napról-napra erősebben tolakodik elő a pángermán mozgalom. Nagyon jó, ha azokban a veszélyeztetett falvakban már csecsemőkorban bevisszük a kisgyereket a magyar kisdedóvodába, ahol megtanulja a leghatalmasabb, a legnagyobb, legfontosabb, legnehezebb tantárgyat, a nyelvet, (vitéz Kő József: Helyes! Ügy van! Ügy van!) Hiába beszélnek arról, hogy az óvoda nem tanít. Igenis tanít, megtanítja a legnehezebb tantárgyat, amelynél nehezebbet az egyetem sem tanít, s amelynél nagyobb kincset az egyetem sem tud adni. A legáldásosabb, a legnehezebb tantárgy a nyelv. Az óvodában játszva adhatjuk meg annak a kis idegenajkú gyermeknek is ezt a kincset, a magyar nyelvet. Egész életére látjuk el ülése 1936 június 18-án, csütörtökön. . 259 1 ezzel a kinccsel. Az óvodában szépen elkezdik tanulni azok a kisgyerekek a magyar nyelvet, amely visszavezeti őket a magyar hazához, a magyar haza szeretetéhez, amelytől egyes lelketlen agitátorok eltávolítani akarják őket. Elmondok egy másik megszívlelendő dolgot, felhozok egy másik példát. A szigetvári választás során lent jártam a Dráva mellett, többek között Drávasztárán. Horvát ajkú község, de lakosai magyar érzésnek, nincs köztük semmiféle idegen irredentizmus. Annyira magyar érzésűek, hogy máiévtizedek óta békétlenkednek: nem törődik velük a magyar állam, nem törődik velük a vármegye, a püspökség, hiába kérik, hogy óvodájuk legyen, nem kapnak óvodát. Ennek következtében ott a gyermek hatéves koráig nem tud más nyelven, csak horvátul. Hatéves korában megy elemi iskolába. Addig a szülők nemtetszése ellenére, — mert vágyódnak a magyar nyelv után — minthogy az anyanyelvük horvát, s az öregek még mindig horvátul beszélnek, amiről magam is^ meggyőződtem, a kisgyermekek otthon hatéves korig mindig csak horvát szót hallhatnak, aminek a vége az, hogy hatéves korban, amikor magyar iskolába mennek, még csak horvátul tudnak. Az iskolában azután egy öreg tanító vesződik velük két-három évig és mikor nagyon fogyatékos nyelvtudással felsőbb osztályba kerülnek, egy kedves kis tanítónő — csak egyetlenegy van — veszi át őket, aki az elemi iskola negyedik, ötödik és hatodik osztályában foglalkozik velük, mégpedig olyan anyáskodó szeretettel és türelemmel, hogy mire ezek a kisgyermekek kikerülnek onnan, már éppen úgy tudnak magyarul, mint a magyar gyermekek. Ezután persze, megint a visszahoiwútosodás következik, mert további iskolai nevelésben ezek a gyermekek nem részesülnek. Maga az egész község azután fogyatékosan is beszéli mind a magyar, mind a horvát nyelvet. Nem egy ilyen úgynevezett pod-dravin község van, hanem több is és tisztán csak tőlünk függ az, hogy ezek a községek észrevétlenül, igen rövid időn belül, talán egy vagy két évtizeden belül elfelejtsék azt, hogy ők valaha is idegen nyelven beszéltek, mert — mondom — abban a kedvező, szerencsés helyzetiben vagyunk, hogy ennek a népnek az érzés világa tökéletesen 'magyar. En ugyan azt hiszem, a svábság érzésvilága is tökéletesen magyar. Habár egypár helyen sajnálatos jelenségek ütköznek is fel, {Ügy van! Ügy van! balfelöl.) én azt (hiszem, 'mégis csak olyanok ezek, mint a régi svábok, márpedig alig voltak nagyobb negyvennyolcasok, mint a mi svábjaink, csak ezeknek a mostani időknek a következménye az, hogy nem tudom miféle okból, de mégis kezdi már közöttük felütni a fejét az idegenkedés. Ezekben a községekben különösen nemzeti szempontból, a onagyar nyelv szempontjából — hiszen csakugyan nyelvében él a nemzet — fontos, minden más állami teendőnél fontosabb kérdés ez és állítom, hogy minden áldozatot megér, hogy tessék végre igazán szeretettel hozzáfogni ennek a kérdésnek megoldásához és rászánni erre a kérdésre, ennek az ügynek szolgálatára azokat az áldozatokat, amelyekkel azután teljesen eredményes munkát tudunk végezni. (Helyeslés balfelöl.) Nem szabad és nem lehet egyszerűen társadalmi tevékenységre, öntevékenységre bízni ezt a kérdést, .mert akkor ott tartunk, — amit az előbb mondottam és 37*