Képviselőházi napló, 1935. VIII. kötet • 1936. május 19. - 1936. június 6.

Ülésnapok - 1935-132

Az országgyűlés képviselőházának 1 küldte azt a határozatát az Országházba, de nemcsak ez a vármegye, hanem több más vármegye is foglalkozott ezzel a kérdéssel és biztosan ugyanezt az álláspontot foglalták el azok is. Megszívlelendő dolog volna ez és arra kellene törekednünk, hogy megtörténjék ennek a kérdésnek megfelelő rendezése. Most végül még azt szeretném kérni az igen t. miniszter úrtól, hogy intézkedés történjék arra, hogy az a tanító ne legyen politikai eszköz, az a tanító függetleníttessék a közigazgatástól és afelett a tanító felett egyedül csak a saját minisztere rendelkezzék. A tanítóság számára feltétlenül minél előbb szolgálati pragmatikát kellene életbeléptetni. Végtelenül szomorú dolgokat láttam ebben a tekintetben. Láttam, amikor az a tanító, mint Nep.-titkár, beült a kocsmába, az iccés szerepét vállalta és ott mérte a bort meg a pálinkát. Amikor annak a tanítónak az iskolában a gyermekeket az ellenkezőre kell tanítania, akkor méltóztassanak megmondani, hogyan néz reá az a gyermek, ha a választás napján kimegy az a tanító demizsonnal, pálinkával az új telepre, hogy az ott lakókat megkínálja és behozza őket a községbe leszavazni? Mélyen aláássa ez a tanítóság tekintélyét. Én elhiszem, hogy ezt nem jószántukból tették, hiszen ők maguk mondották, hogy rájuk parancsoltak. Nem a kultuszminiszter úr, hanem a közigazgatás parancsolt reájuk. Éppen azért nagyon fontos dolog, hogy a tanítót függetlenítsék a közigazgatástól; a tanítónak csak egy gazdája legyen és ez a gazda nem lehet más, mint a vallás- és közoktatásügyi miniszter úr, akiről soha nem hiszem el, hogy ilyen utasítással látná el a tanítókat. Ezzel befejezem beszédemet és minthogy ellenzéki álláspontot foglalok el, nem fogadhatom el a kultusztárca költségvetését. (Helyeslés a szélsőbaloldalon,) Elnök: Szólásra következik Huszár Mihály képviselő úr. Huszár Mihály: T. Ház! Végtelenül sajnálom, hogy az idő így előrehaladott, különösen pedig sajnálom azt, hogy maga a kultuszminiszter úr nincs jelen, mert bármennyire szívesen is foglalkoznám azzal a témakörrel, amelyet a felekezeti és hitvallásos iskolák költségvetéséről és a községek nehéz helyzetéről az előttem szólottak itt felhoztak, én beszédemben mégsem ezzel a témakörrel foglalkozom, hanem egy kéréssel akarok fordulni az igen t. miniszter úrhoz, úgyis mint Magyarország legkiválóbb történettudósához. Hozzá akarok fordulni egy kéréssel és a miniszter úr mellett a sajtóhoz is az volna a kérésem, hogy az általam felvetendő indítványnak esetleg a közvéleményben is visszhangot adni szíveskedjenek. Arról van ugyanis szó, hogy Budavára visszavételének 250 éves fordulója előtt áll a nemzet. Ebben az esztendőben, 1936 szeptember 2-án lesz 250 esztendeje annak, hogy Ösbudavára 145 esztendős török megszállás után újra visszakerült a magyarság kezébe és a félhold helyébe a keresztet tűzték a Boldogasszony templomának ormára. Mivel szeptember 2-án a Ház valószínűleg nem lesz együtt, a költségvetési vitát használom fel arra, hogy a kultuszminiszter úr figyelmét s a kultuszminiszter úron keresztül a kormány és az egész magyar közvélemény figyelmét erre a nemzetünk történetében sorsdöntő eseményre felhívjam, (Csoór Lajos: Nagyon helyes!) még pedig azért, mert úgy látom, hogy 1936-ban és KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. VIII. . ülése 1936 május 19-én

} kedden, 49 1686-ban, a XVII. század vége felé a magyarság történetében igen sok hasonló jelenség mutatkozik. Akkor is, a XVII. század végén négy részre volt szakadva ez a szerencsétlen ország. A •törvényes király uralma alatt állott egy kis rész, ott volt azután a független Erdély, a török megszállás, sőt volt egy negyedik rész is, az elszakított 16 szepesi város. Magyarország tönkretéve, lerongyolódva, lakosságában is teljesen a minimumra leapadva állott. A négy részre szakadt országban öszszeyéye legfeljebb kétmillió ember lakott és különösen katasztrofális volt a magyar nemzetre az, hogy a XVII. század vége féle a 150 esztendős török megszállás, az örökös rablás, fosztogatás közepette, szinte teljesen a defetizmus örvényébe vetette magát. Senki sem remélte, hogy ezen a helyzeten változtatni lehetne. Kitől remélhette volna a nemzet, hogy ebből a szerencsétlen sorsból kiemelje? A magyarság itthon, a törvényes királyság területén erre képtelen volt. Bécs, Lipót császár nem is igen kívánta a magyarság felszabadulását, mert hiszen a legyengült Magyarországgal szemben sokkal könnyebben keresztülvihete volna tervét, a beolvasztást. A nyugati hatalmak teljesen el voltak egymással foglalva. A francia király egyik elődje, Ferenc, a rex Christianissimus, már a XVI. század elején ránk hozta a mohácsi veszedelmet, hiszen az akkori francia király kötött szövetséget a cognaci liigában, a török császárral és Mohácsot neki köszönhetjük. Akkor is éppen így volt újra. r A francra király, XIV. Lajos, a Napkirály azért, hogy magát a Bajnánál tehermentesítse, szövetségre lép a török császárral. Itt veszekednek egymással: Lipót, a Habsburg, veszekedik a francia uralkodóval. Ezek a magyarságnak egyáltalában nem jöhettek volna segítségére. Itt volt a lengyel király, Szobieszki János, de neki meg súrlódásai voltak az orosz cárokkal, úgyhogy sem nyugaton, sem. északon a magyarság egyáltalában senkiben sem bízhatott, senkitől segélyt nem várhatott. Szinte úgy látszott, hogy sorsunk meg van pecsételve és ebben a legsötétebb, legreménytelenebb, legvigasztalanabb időben támasztott az Isten, a Gondviselés egy csodálatos lelkű embert, Odescalchi bíbornokot, XI. Ince pápát, akinek sajátságos, hogy ott lent Olaszországban, olasz földön már gyermekkorában egyetlenegy belegyökerezett életeszménye, ideálja volt, amelytől ifjúkorában sem tudott szabadulni: a félholdat, a törököt, amely 1346-ban átlépett Európába s 1453-ban végleg megerősítette itt a hatalmát, Európából feltétlenül ki kell verni és a keresztény nyugatot ettől a ve^ szedelemtől meg kell szabadítani. Búsgazdag bankárcsaládból származott, de néni folytatta apáinak mesterségét, hanem, kardot kötött, katonai pályára készült, elment Lengyelországba és a lengyel király oldalán viaskodott a török ellen. 25 éves korában karddal oldalán és pisztollyal kezében jelent meg olasz földön, Rómában, azzal az eltökélt szándékkal, hogy ami erő és anyagi képesség tőle telik, azt mind ennek az életeszményének megvalósítására fordítja. Hirtelen hivatást érez a papi pályára, a katonaruhát reverendával cseréli fel, 34 éves korában már bíbornok, 65 éves korában pedig római pápa XI. Ince néven. Amikor pápa lett, üres volt ugyan a pápai kincstár, de ő tömérdek magánvagyonnal rendelkezett. Es ami nem sikerült senkinek, az 7