Képviselőházi napló, 1935. VIII. kötet • 1936. május 19. - 1936. június 6.

Ülésnapok - 1935-132

* 42 Az országgyűlés képviselőházának 1 megépítésére. En arra kérem az igen t. kultuszminiszter urat, hogy ezt a kérdést, ha most nem is tudott erre a célra a költségvetésbe összeget felvenni, de az olimpiászt 'követő esztendőben méltóztassék megoldani és tető alá hozni. Ha az igen t. kormánynak van másra pénze, legyen meg erre is a fedezete, utalja ki az erre szolgáló összeget, hogy a nemzeti életnek ez a hiányossága végre-valahára kiküszöböltessék. Beszédem elején említettem, hogy a magyar élet és a magyar kultúra szempontjából az ifjúság nevelése milyen^ fontos. Hallottunk itt a testi nevelés kérdéséről. En továbbmegyek, és engedtessék meg nekem, hogy itt folytatólag a magyar ifjúság neveléséről szóljak pár szót. Az a gazdasági krízis, amely ma az egész világot elárasztja, tényleg nagy válság elé állította nemcsák az ifjúság nevelését, hanem magát a végzett, a diplomás ifjúságot is. Az a diák, aki ma iskolába, megy, az a szülő, aki gyermekét iskolába adj tanító, <XZÀ< íx Tct" nár, aki tanítja a gyermeket, kételkedve áll ott, mit hoz a holnap, vájjon nevelésének gyümölcse, eredménye hogyan, mikor és milyen körülmények közt fog mutatkozni. Ma ugyanis ezreit látjuk azoknak, akik végigjárták az iskolákat, diplomát szereztek és most kénytelenek 80—100 pengős koldusállásokért kilincselni, könyörögni és emberi méltóságukat megalázni. A múlt ülések egyikén felemlítette egyik képviselőtársam, hogy nálunk egy betegség tapasztalható a középosztályban, ez pedig a törtetés aizután, hogy valami nyugdíjas állás képében az államhoz odakapaszkodjon. Az ifjúságnak ilyen irányban való . nevelését veszélyesnek tartom a nemzet életére, és már a középiskolában, de továbbmegyek, kezdettől végig a magyar ifjúságot, amelyben a hajlam, a tehetség megvan, arra kell oktatni, hogy önálló gondolkodású legyen, (Helyeslés.) hogy ne abban lássa a karrier csúcspontját, hogy odaüljön egy íróasztal melléj egy állami hiva.talban és ott gürcölje le életéit, — amivel megnehezíti a magyar életet — és különböző útonmódon a hivatalos időt leszolgálva, t érjen el egy pozíciót és azután menjen nyugdíjba. Kölföldi utazásaim alkalmával láttam, hogy mi magyarok tele vagyunk tehetséggel. Bármerre is mentem Európában, mindig láttam, mit produkál a magyar erő. De valljuk be őszintén, itt valami nevelési hiánynak kell lennie, mert idehaza nagyon sok ember elkényelmesedik, a magyar ifjúságot pedig valami irtózat tartja vissza a szabad pályától. Es még valamit. A mi időnkben, amikor én gimnazista voltam, különböző felfogások voltak a nevelés tekintetében, és magunk is a foglalkozások között a hivatali íróasztalt tekintettük álmaink netovábbjának. A mai ifjúságot hozzá kell szoktatni ahhoz és meg kell neki mutatni, hogy — amiként más országokban is látjuk — ha tanul is, ha érettségi bizonyítványa van is, tessék, lépjen valamelyik ipari pályára és produkáljon. En, hála Istennek,, látok már itt Budapesten is érettségizett cipészmestereket, szabókat, egyéb iparosokat. Es tessék megnézni: azt a tudást, amelyet az iskola padjaiban sajátítottak el, összhangba tudják hozni kézügyességükkel, a maguk munkájával, és egyik a másik után boldogul, produkál, halad előre a nélkül, hogy az állam nyakán élne, a nékül, hogy léte vagy nemléte az államhoz lenne kötve. En mindenesetre kérem a kultuszminiszter urat, hogy abban a programúiban és 32. ülése 1936 május 19-én, kedden. abban a szellemben, amelyben tanítjuk és neveljük az ifjúságot, ilyen irányban még jobban hasson oda, hogy a magyar fiatalságba neveljék bele ezt a küzdelmet, ezt a harcot, neveljék bele azt, hogy önállóságra törekedjék, és ne — mint mondottam — az iskola padjaiban és az érettségi után álmai netovábbjaképpen csak egy íróasztal lebegjen szemei előtt. T. Képviselőház! Illés professzor úr, t. képviselőtársunk felemlítette az egyetemek reformját is. Mi itt az ellenzéki padokról örömmel fogadtuk annakidején a műegyetem és a közgazdasági kar egyesítéséről szóló törvényjavaslatot. En a magam részéről már többször idehozta a Ház elé az egyetemekkel kapcsolatban azt a kérdést, hogy nemcsak az egyetemi tandíjakat tartom nagyon súlyos tehertételnek, hanem még inkább antiszociálisnak és igazságtalannak tartottam és tartom ma is azokat a különböző vizsgadíjakat, amelyek vizsgadíjak vagy utóvizsgadíjak név alatt szerepelínek En egyáltalában minden ilyen külön vizsgadíjat antiszociálisnak és megengedhetetlennek tartok. Ha akár egy lateiner embert, akár valami más hasonló beosztású embert nézek, aki produkál,, dolgozik, hivatalában ül, azt látom, hogy 'ha például egy végzést vagy valami indokolást hoz egy ügyben, azért neki külön dotáció nem jár., En különösen a mai súlyos helyzetben meggondolandónak tartom, hogy az egyetemi tanár urak önmaguktól jöjjenek rá erre, mert^antiszociális dolog, hogy amikor ők a tanításért fixfizetést kapnak, a vizsgáért még külön vizsgadíjat szedjenek és ezáltal tápot adjanak alaptalan gyanúsításokra is. Mert mi az a vizsgadíj! Amint nagyon jól tudjuk, az utóvizsga — az u. v., hogyan sok helyen hívják — azt jelenti, hogy amikor megbukik valaki, ismét külön be kell fizetnie a vizsgadíjat és külön kell vizsgáznia. Ma az egyetemi hallgatóság nagyrésze szegény, szomorú helyzetben van, — nagyon sok helyen magam láttam, hogy gyertyafény mellett tanullnak az egyetemi hallgatók — ezért ezeket a különböző más megterheléseket a magam részéről mindenképpen antiszociálisaknak tartom. A közoktatásügy szempontjából még a népoktatásra szeretnék rátérni pár szóval. Rátz Kálmán képviselőtársunk felemlítette itt nnia, hogy a népoktatás emelésére bizonyos könyvtáraknak és a rádiónak szélesebbkörű alkalmazását és terjesztését tartja okvetlenül szükségesnek. En a magam részéről ezt a két megoldást nagyon helyesnek találom és arra kérem a kultuszminiszter urat, méltóztassék odahatni, — hiszen tényleg örömmel lehet látni viidéken, hogy akár tűzoltóegyesületek, akár gazdiakörök akár olvasókörök összeadják krajcárjaikat és vesznek egy rádiót — hogy megfelelő műsor is álljon a falusi nép rendelkezésére. En is hallottam már egypár pongyola előadást a rádióból. Ezen a téren működjék tehát a cenzúra, hogy ne ilyen pongyola és érthetetlen előadásokat tartsanak, különösen vasárnap délutánonként, hanem olyan előadást amelyet az, a falusi nép elsősorban meg tud érteni, másodsorban pedig, amely az egyetemes nemzeti célt is mindenképpen szolgálja. Eckhardt képviselőtársunk a középiskolai tanítással kapcsolatban szóvátette azt, hogy a szomszéd államok, tai környeziő^ államok nyelveit is vegyük fel bizonyos (mértékben és tanítsuk iskoláinkban és — ha lehet —, az egyetemek tanszékein is. En a magam részéről minden tekintetben helyeslem ezt az elindulást;