Képviselőházi napló, 1935. VIII. kötet • 1936. május 19. - 1936. június 6.

Ülésnapok - 1935-132

34 Az országgyűlés képviselőházának 132. ülése 1936 május 19-én, kedden. pon nyugodott, a bécsi és müncheni általános jellegű festőművészetet űzte és ezeknek kiállításain magyar festő úgyszólván csak kivételesen (szerepelt, ellenben az osztrák és német festők tömegesen árasztották el műalkotásaikkal ezenek az egyesületeknek kiállításait. Barabás Miklós akkor maga mellé véve az akkori fiatalokat, az akkori 30—40 éveseket, köztük a 26 éves Székely Bertalant, alakított egy Képzőművészeti Társulatot, amelynek célja az ő összehívása szerint az volt, hogy ő sajátlag a magyar művészet kifejlesztésére kíván ^ egy ilyen új képzőművészeti társulatot alapítani. Mélyen t. Ház! Ennek a most már történelmi távlatban levő akciónak köszönheti a magyar művészet azt a kivirágzását, amelyben ma van. Az ő programmjának első mondata úgy szól, hogy (olvassa): »Hogy a művészet azon fokára emelkedhessek a kifejlettségnek,, amelyen egy polgárosult nemzetnél kell állania, hogy a nemzet minél nagyobb zöménél terjedvén el, a műízlés szükségletévé váljék a művészet és felkaroló szeretetében leljen virágzására tápot: ezért kívánunk egy képzőművészeti társulatot alakítani.« Ez a célkitűzés, amelyet ők akkor,

f 75 esztendővel ezelőtt adtak, ma is követendő és ma is mindenki elé állítandó példa. Hogy a mi művészetünk' arra a művészeti fokra emelked; jék, amelyen 'minden egyéb civilizált nemzeté van, ez ma is állandó törekvése kell, hogy legyen a kultuszkormánynak,. de arra is szükség van, hogy à nemzet zöménél, a nemzet összes rétegeinél elterjedjen a műízlésnek az a foka, amely meg tudja különböztetni a művészetet attól, laani nem művészet, az a foka, amelyen szeretni tudja a művészetet s amely sem lakásában, sem hivatalában, sem egyéb közhelyeken nem tűr meg egyebet, csak valódi művészi munkát; hogy ez elterjedjen, ezt ma is prédikálni kell. Nem akarok senkit sem sérteni,, de a közeli napokban két vagy három törvényhatósági város tanácstermében voltam és el kellett borzadnom azokon a giccseken, amelyek ott a falakon függtek, amelyek tuoatemb ereknek igazán utolsórangú alkotásai, ahelyett, hogy álművészet terén igazán excelláló emberek műveivel díszítenék az ő tanácstermeiket. Mondom, nem akarok ezzel hántani, csak azt akarom aláhúzni, hogy még ma is hangsúlyozni kell,, hogy a nemzet zöménél el kell még terjeszteni a művészet iránt való szeretetet és a művészet felkarolását, mert — és ismét Barabás Miklós mondatával folytatom — »csak ez adhatja a lökést arra, hogy a magyar művészet virágozzék és virágzásban maradjon«., A művészet fejlesztésének nincs hatásosabb módja, mint az, ha a műpártolás terén mindenki megteszi a imaga kötelességét. Ha ápolják, szeretik és segítik a művészeket, ez magát a művészetet is fejleszti. A Barabás Miklósféle Képzőművészeti Társulat 105 taggal indult el. Öt év alatt már ezer tagja volt és az 1911-es 50 éves jubileumkor már 9000 tagot mondhatott magáénak, úgyhogy a háború előtti éveknek átlagos iműpártolása körülbelül évi 500.000 koronát tett ki. Óriási szám! Természetesen ez az összeg volt az, amely azt a virágzást és kifejlődést, amelyben a Képzőművészeti Társulat a múlt évszázadban fejlődött, elő tudta idézni. Az első kiállítást a Nagyhíd-utca 6. szám alatt — a mostani Deák Ferenc-utca 6. szám alatt — gróf Andrássy Gyulának elnöklete alatt tartották meg 1863-ban. Akkor még fiatal kezdők voltak Munkácsy Mihály és Izsó Miklós, akik a társulat szárnyán nőttek naggyá. Az akkori tagok sorában benne volt az egész magyar főpapság és benne volt 82 főnemes tag, akiknek ma, sajnos, hiába keressük a társulat tagjai között a helyét, ezek között a legnagyobb rész már nem érzi annyira kötelességének a magyar műízlésnek és a magyar műpártolásnak fejlesztését, mint ahogyan elődei érezték. Azután a kiállítás az Akadémia nagytermébe költözött át, majd 1877-ben Trefort miniszter idején megépítették az Andrássy-úti Műcsarnokot, amelyben hosszú időn át voltak a Társulat kiállításai. Természetesen ezek a csarnokok kicsinyek voltak, mindössze 200—250 műalkotást tudtak csak befogadni, de ez a 200—250 műalkotás kétszer egy évben tiszta magyar volt és egyszer egy évben volt nemzetközi. Tiszta magyar yolt azért, hogy mutassuk a külföldnek a mi, magyar művészeinknek haladását és egyszer nemzetközi azért, hogy a magyar művészetnek a külföldi haladás példáit itt a helyszínen mutathassák be. T. Képviselőház! Ennek a korszaknak történetebe tartozik az, amikor Munkácsy Mihálynak időnként megjelent egy-egy óriási vászna a Műcsarnokban, mint egyetlen kiállítási tárgy, amely vászonért azután Amerika, Anglia, Franciaország és a nagy művelt külföld . versenyzett, amelynek megszerzéséért óriási, ma regényesnek tetsző összegeket ajánlottak fel. A millennium évében költözött a Képzőművészeti Társulat mai helyiségébe az Andrássy-út végén, a mai Hősök-terén lévő nagy Műcsarnokba, amely minden tekintetben a kifejlődés betetőzését szolgálta mindaddig, amíg be nem következett a háború. A háború óriási vágást adott és visszaesést jelentett a művészeti törekvésekre. A háború alatt a Műcsarnokból hadikórházat kellett csinálni és benne éveken át kiállítások nem voltak rendezhetők. A háború alatt a Képzőművészeti Társulat alapítványait hadikölcsönökre kellett átváltoztatni és ezek értéküket teljesen elvesztették. A háború alatt csonkaságunk következtében kultúrterületünk minimálisra zsugorodott össze. Nagy-Magyarország kultúrterülete helyett egy csonka törzs kultúráját tudtuk csak ott reprezentálni. A háború alatt gazdasági válság képződött, amely tönkretette nemcsak a művészeket magukat, hanem a műpártolókat is, valamennyit, mert mindig állítjuk és hirdetjük, hogy a magyar műpártolást nem az arisztokrácia, nem a főpapság, nem a pénzvilág, hanem a művelt magyar középosztály folytatta legnagyobb eredménnyel. A magyar műbarát-középosztály tönkremenetele egyben a Képzőművészeti Társulat válságát is jelentette. T. Ház! A háború utáni idők hozták azokat a művészeti forrongásokat, amelyek ma is még felszínen vannak és amelyeknek az elcsitulása még mindig nem történt 'meg, de hozták azt a művészeti forrongást is, amely egy újabb, egy nemzetibb és egy modernebb művészetnek adott döntő lökést. Ha a mai képzőművészeti kiállítás 730 művére hívom fel a t. Ház figyelmét, akkor be lehet látni, hogy ez a művészet ma virágkorának olyan korszakában van, amely korszak a legjobb jövőt jósolja a mi művészetünknek. Nem folytathatom gondolatmenetemet. Csak azzal a kéréssel járulok a mélyen t. kultuszminiszter úr elé, hogy mint Trefort utóda, legalább olyan barátja legyen a művészeteknek,