Képviselőházi napló, 1935. VIII. kötet • 1936. május 19. - 1936. június 6.

Ülésnapok - 1935-132

24 Az országgyűlés képviselőházának 132. ülése 1936 május 19-én, kedden. szeti kritikát gyakoroljon. Azt állítom, hogy igenis, a képviselőház is alkalmas arra, hogy" művészeti kritkát gyakoroljon. A jelen esetben azonban nem a színházakról, hanem a képzőművészeti ügyekkel kapcsolatos dolgokról akarnék kritikát gyakorolni. Elsősorban is fel kell hívnom az igen t. miniszter úr figyelmét katasztrofális művésznyomorra, amely ma ebben az országban van. (Farkas István: Úgy van!) Mi hangoztatni szoktuk a nagy kultúrfölényt, ha azonban látnák igen t. képviselőtársaim, hogy a művészek milyen körülmények között élnek otthonukban, ha látnák, hogy napi gondjaikkal nem tudnak megküzdeni, akkor ez bizonyára megdöbbentené képviselŐtársaima,t. Amikor mi méltán hivatkozunk az ő nagyszerűségükre, az ő géniuszaikra, és amikor az ő kiválóságuk az, amely ennek a nemzetnek elnyomottságában odakünn >a külföldön becsületet szerzett, akkor ezek az emberek a napi gondtól elgyötörve, megtörve élnek, és ' szinte egészen érthetetlen, hogy ma még művészetet tudnak produkálni. Azt kell kérdeznem igen t. képviselőtársaimtól, vájjon igaz-e az a mondás, hogy csak az a nemzet lehet nagy, amely nagy fiait meg is tudja becsülni? Állítom, hogy mi nagy fiainkat nem becsüljük meg. (Farkas István: Csak az élharhosokat becsüljük meg! — Friedrich István: Már nincsenek! Már leszereltél! — Zaj. — Friedrich István: Tudom én azt, hogyan van!) Igen t. Képviselőház! Ezeken a kérdéseken nem lehet közjótékonysági intézkedésekkel, szamaritánus elgondolásokkal segíteni. Én azt is nagyon jól tudom, hogy a mai rendkívül szűkös körülmények között az államra sem lehet támaszkodni. Ne méltóztassanak azonban egyet elfelejteni: a változott gazdasági viszonyok folytán az a közönség, a társadalomnak az a rétege, amely eddig képes volt műtárgyat vásárolni, teljesen eltűnt, vagy legalább is igen kis mértékre zsugorodott össze és az a társaság, amely valaha áldozatkészséget is tudott tanúsítani, már megtöltötte falait és szobáit, úgyhogy további vásárlásra nem képes. A másik réteg az újgazdagok rétege, — mert hiszen ilyenek is vannak, hála Istennek — az új gazdagok azonban ma még nem rendelkeznek enynyi szellemi kultúrával, hogy ilyen műtárgyak vásárlásának szükségességét éreznék. Akaratianni is fel kell tehát tennem a kérdést: mit csináljanak tehát a magyar képzőművészek? Ha nincs is az államnak pénze, akármennyire is nem szimpatíkns, mégis azt kell mondanom, hogy mégis fokozott kötelezettség háramlik az államra, mert ma már az államon és a fővároson kívül nincs vevő és támogató erő. Erről a helyről is köszönetet kell mondani a fővárosnak, mert nagyon szép példával járt etekintetben elől. (Ügy van! XJgy van!) Ha ez nem lett volna így, állítom, hogy a magyar művészek mai elesettségükben képtelenek volnának exisztálni. Hogy most itt felszólalok, ezt főként azért is teszem, hogy rámutassak arra, hogy ha a nyomort nem is tudjuk eliminálni, azonban a művészet elproletarizálódását valahogyan meg kell akadályozni. Nem tartom egészségesnek, hogy annyi növendéke van ezeknek a művészeti iskoláknak. Méltóztassék csak megfigyelni, itt van az Országos Képzőművészeti Főiskola, itt van az iparművészeti főiskola, amelyekben tölbb növendék van ma ebben a kis csonkaországban, mint annak idején Nagy-Magyarország idejében volt. Nagyon jól tudom, hogy felveszik a növendékeket az intézetek azért, mert ez a tandíjak révén kellő anyagi alátámasztásukat jelenti, ez azonban lehetetlen álláspontnak bizonyul abban a vonatkozásban, hogy ezek a művészek kikerülve az intézetből, az életben elhelyezkedni nem tudnak és így proletárokká válnak. Előttem szólott képviselőtársaim általánosságban mindig igyekeztek azt hangsúlyozni, hogy egy nemzet általános kultúráját az jellemzi legjobban, hogy az analfabéták és a tanult emberek száma hogyan viszonylik egymáshoz. Ezt teljesen elfogadom, képzőművészeted terén azonban egészen máskép áll a helyzet, mert itt a közepes, másodrangú művészek nem számítanak, csakis a csúcsteljesítmények, az igazi valőrök jöhetnek számba, amiért is arra kell törekedni, hogy ezeket a csúcsteljesítményeket produkáló művészeket karolják fel, hogy a nemzeti kultúra érdekében képesek legyenek míívészetüket kifejleszteni. A Képzőművészeti Főiskolában — megmondom őszintén — a mostani változott gazdasági viszonyok folytán, ma már szinte illúzórius az oktatás, mert nagyon kevés azoknak a száma, akik innen kikerülve, képességeiknél fogva igazán kiválnak, ellenben automatikusan adódik az az egy lehetőség, hogy^ a művészek belekapaszkodjanak az iparosodásba, és az iparművészeten keresztül mentsék át magukat valahogy az életbe. Ha van valami rendeltetése az iparművészeti iskolának, — állítom, igen t. miniszter úr, — itt volna az és ma kellene ennek az iskolának a legfontosabb szerepet az iparművészet terén betöltenie. Egy asztal, egy szék, egy intérieur, egy berendezési, egy használati, vagy akármilyen tárgy formai megnyilatkozása, ma már artisztákum kérdése, ha művész csinálja, és ma már egy lámpagyár, egy tapétagyár is csak akkor tud boldogulni, ha művészi érzékkel, elsőrendű valőrt nyújt, nem pedig másodrendű értéket. Itt kell elindulni, és ebben a vonatkozásban kell valamit csinálni. Éppen ebből a szempontból, isajnos, az iparművészeti iskola mostani vezetékét nem tudom teljes mértékben helyeselni. Múltkori felszólalásomban voltam bátor rámutatni néhány kérdésre, s a miniszter úr, volt szíves megígérni, hogy az aranyérmet, amint annakidején a Képzőművészeti Társulatnál mindig kiadták, most újra kiadta az Iparművészeti Társulatnak is. Ezt köszönettel veszem a miniszter úrtól. Más lapra tartozik az, hogy nemcsak én fájlalom, hanem az Iparművészeti Társulatnak jelentékeny része, az Iparművészek Egyesülete, és maga az Iparművészeti Iskola is fájlalja azt, hölgy talán nem olyannak jutott ez az érem, aki arra elsősorban érdemes lett volna. Az iskola nevelőmunkájában azonban két hiba van, illetleg két dolog verseng egymással. Először túlságosan ipari volt a nevelés; amikor azonban rájöttek erre, akkor átcsapott a másik végletbe, és túlságosan művészi lett, de semmi esetre sem tartott lépést az élettel. Ma, amikor az iparművészeti iskola kifejlesztését kell célul kitűznünk, nem szabad elfelejtenünk, ahogy az iparügyi miniszter úr nemrégen elmondott expozéjában is kilátásba helyezte, hogy a székelyudvarhelyi, és zalatnai agyag- és kőipari iskolát fel fogja állítani Magyarországon. Ha tehát, az igen t. iparügyi miniszter úr, ezt az iskolát tényleg fel akarja állítani, nagyszerű keretet talál itt hozzá: megteheti ezt az iparművészeti iskola *