Képviselőházi napló, 1935. VIII. kötet • 1936. május 19. - 1936. június 6.

Ülésnapok - 1935-136

216 Az országgyűlés képviselőházának 13ú. ütése 19$ô május 27-én, szerdán. Különösen súlyosnak látom én a nyugdíjkérdést azoknál az alantasabb tisztviselőknél, akiknek nyugdíját nem szállították le olyan mértékben annak idején, mint a magasabb tisztviselőkét. Méltóztassék elhinni, ha falura megyek, mindenütt azzal jönnek hozzám: kérem, bizony a^ nyugdíjasok élik világukat, azok tudnak házakat venni, földet venni, mi földmivesek és kisgazdák pedig évről-évre rosszabbul és rosszabbul állunk. Ezeknek a szemében visszás ez a helyzet, inert tudják, hogy az ő adófilléreikből fizetik a nyugdíjasokat is, azoknak az életét pedig látják, mert hiszen előttük élik azt le. Tényleg vannak olyan anomáliák, amelyek az embereknél nagy visszatetszést keltenek. Csak egy példát említek. Mondjuk egy nagyközségben van egy nyugdíjas közalkalmazott. Az a kisember tudja, hogy mennyi annak a nyugdija, mondjuk 3—400 pengőt tesz ki a lakbére. A nyugdíjas kiveszi a kisembernek a házát, ott lakik jó modern kétszoba-konyihás lakásban, de nem adja odaérte lakbérének esetleg csak a negyedrészét, vagy a felét. Erre azután mindenki azt mondja: hogyan lehetséges az, hogy az a nyugdíjas, aki az államtól kapja a lakbért, annak csak egy bizonyos részét fizeti azért, hogy a mi házunkban lakjék, pedig mi azt nagy kínnal, keservesen építettük fel. Ez, nézetem szerint az első rendezendő kérdés, amely azonban — valljuk meg őszintén — igen kritikus kérdés a kormány részére. A nyugdíjkérdésbe ugyanis nehéz belenyúlni, mert ha a pénzügyminiszter úr a nyugdíj kérdést revízió alá veszi, akkor elsősorban a saját minisztériumával ütközik össze, hiszen sokak érdekei fűződnek a fennálló állapothoz. Ezért igen nehéz a nyugdíjakat arányba hozni az agrárnépesség kereseti lehetőségeivel. Nem azt mondom, hogy a nyugdíjak túlmagasak, csak azt állapítom meg, — és ezt a nézetet vallják választópolgáraim is, — hogy a nyugdíjak nem állnak arányban a földmíves lakosság kereseti lehetőségeivel. Talán népszerűtlen ennek hangoztatása a Házban, s aki a politikát ismeri, az tudja, Ihogy aki ilyen kérdéssel foglalkozik, az sokszor megjárja, én azonban igen őszintén és bátran megmondom, hogy addig hiába követeljük a nagy reformok végrehajtását, amíg a lakosság közterheit nem tudjuk olyan mértékben csökkenteni, hogy az emberek prosperálni tudjanak. (Éber Antal: Ügy van!) Az ínség és a munkanélküliség is szorosan összefügg a túladóztatás kérdésével, mert ha kiszivattyúzzuk a lakosság jövedelmét, akkor az kénytelen restringálni a maga életmódját, nem tud munkásokat alkalmazni, nem tud olyan mértékben fogyasztani, hogy ezáltal megfelelő forgalom keletkezhessek. A terményárak is szorosan összefüggnek ezzel a kérdéssel. Hiszen méltóztatnak látni, hogy az elmúlt esztendőben, amikor a búza ára ós általában a mezőgazdasági termények ára megfelelőbb színvonalat ért el, akkor a mezőgazdasági munkabérek is emelkedtek, sőt nemcsak emelkedtek, hanem többet dolgoztattak a gazdák, intenzívebben láttak hozzá a mezőgazdaság fejlesztéséhez, a munkát jobban megbecsülték és ezáltal csökkentették a mezőgazdasági munkanélküliek számát. Láhatjuk tehát, hogy a közterhek csökkentése a mezőgazdasági terményárak emelkedéséhez, s ezáltal az Ínségnek, a mezőgazdasági munkanélküliségnek a csökkenteséhez vezet. Ezért igen fontos a népesség szempontjából az, hogy a terménynek megfelelő ára legyen, nem úgy, mint ma, mert hiszen a mai 15 pengős •búzaár a termelőhelyen 13 pengőre redukálódik, már pedig mindenki tudhatja, hogy búzát 13 pengős ár mellett csak veszteséggel lehet termelni. Ez az oka azután annak is, hogy a mezőgazdák nem tudnak megfelelő munkabéreket adni napszámosaiknak, mert hiszen csak logikus és természetes az, hogy olcsó terményár mellett csak alacsony munkabért lehet fizetni. Amidőn a leghatározottabban kívánom a közterhek leszállítását, akkor kérem a belügyminiszter urat, hogy ezt elsősorban a községek és a vármegyék háztartásának rendezésénél kezdje meg. A gazdák — mivel ez politikai kérdés is volt — részint a védettség révén, részint az alacsonyabb kamat révén az egész országban könnyebb helyzetbe jutottak, ellenben a vármegyék részben, a községek pedig teljesen magukra vannak hagyatva. Az én vármegyémben, Szabolcs vármegyében, utánanéztem ennek a kérdésnek s azt láttam, hogy ott a községek azután a többmillió pengő után, amelyet kölcsönképpen vettek fel, még ma is 7.5% kamatot fizetnek, pedig a lakosság 9%-a gazdaadós. Az igazságosság szempontjából s az államrezón szempontjából is ezeket a kölcsönöket kellett volna elsősorban rendezni, mert ezekben benne van mindenki, az is, aki védett, az is, aki nem védett, benn van minden kisember, minden adózó polgár és így a községek költségvetésénél, ahol ez a kamatkülönbség, mint pótadó jelentkezik, egyformán és aránylagosan vette volna ki mindenki a részét. Én igenis, fontosnak tartom ezt. Tudom, hogy nem egyedül a belügyminiszter úrnak tartozik a resszortjába, de kérem őt, méltóztassék ennek az igazság elvi alapjára állni és megcsinálni azt, hogy ezek a községi kölcsönök véglegesen rendeztessenek, mert ha, mondjuk, a védettség nívójára le tudjuk szállítani a terheket, akkor a községi pótadót az egész vonalon le tudjuk szállítani. Szabolcs vármegyében a megyei kölcsönök kamatleszállítása a pótadónak körülbelül 4%-os leszállítását tenné lehetővé, vagyis ha a védettségi rendelet a vármegyék adósságaira is kiterjedne, akkor megindulhatna a vármegyéknél a pótadó leszállítása és így az adózók terheinek könnyítése. A vármegyék próbáltak bizonyos hitelmegállapodásokat csinálni, némelyikének sikerült is leszállítani a kamatot 7.5%-ról, tudok eseteket, amikor 5 és 6%-ra szállították le, de a legeíhagyatottabbak, a községek, ma is 7.5%-ot fizetnek. Kérdezem, hogyha mi népies politikát folytatunk és a gazdaadósságokat rendezzük, nem lett volna-e az első, hogy a községeknek ezeket a kölcsöneit rendezzük? A községek magukra vannak hagyatva, kénytelenek a vidéki bankokhoz fordulni és ott százszázalékos biztonsággal fizetik is a kamatokat, sajnos, azonban magukra hagyatottságuk közepette, majdnem kétszer annyi kamatot fizetnek, mint például a jóbonitású, kereskedelmi váltóval dolgozni tudó ipari vállalatok. Itt látnám az első és legfontosabb intézkedés szükségességét. Kérem tehát a belügyminiszter urat, méltóztassék elővenni ezt a kérdést és a községek kölcsöneinél a kamatnívót a védettek kamatfizetési kötelezettségének színvonalára leszállítani. A másik kérdés, amiért felszólalok, a kórházi ápolási költségek problémája, amelyet már többen felhoztak itt. E kérdésben a Ház