Képviselőházi napló, 1935. VIII. kötet • 1936. május 19. - 1936. június 6.
Ülésnapok - 1935-135
172 Az országgyűlés képviselőházának 1 35. ülése 1936 május 26-án, kedden. lesz, csak hónapok múlva kap felszólítást arra, hogy tessék már egyszer fizetni is, tessék valahogyan befizetni a tagsági díjat. Esetleg közben elmúlik már az a foglalkozási ág, vagy az illető nincs többé alkalmazásban, alkalmazása megszűnik. Hiszen a mostani hátralék is bizonyára úgy keletkezett, hogy azoknak a munkaadóknak, akik tartoznak, gyára, műhelye közben megszűnt. Másképpen nem tudom elképzelni, mert ha valakinek ma vagyona van» behajtják rajta a ^hátralékot, de ha közben beszüntette üzemét, esetleg nem lehet rajta behajtani semmit, tehát addig kell szorgalmazni a hátralékok behajtását, illetőleg a díjak beszedését, ameddig egy üzem vagy egy vállalat működik, tehát amíg vam miből behajtani a díjakat és a hátralékokat. Ha most leírnak az Oti. adósságaiból egy csomó milliót, ezzel egy időre talán rendben van a dolog, de ezt állandóan folytatni nem lehet. Ezen a rendszeren tehát változtatni kell, mert ezt megsínylik a bégek is, mgsínylik az orvosok is, hiszen igen gyakran a háralékok be nem hajthatása miatt kell az orvosig fizetéseket és általában a költségeket redukálni. T. Ház! Elfogadom a belügyi tárca költségvetését a belügyminiszter úr személye iránt való bizalomból is, de különösen azért is, mert még nem fordult elő az utóbbi esztendőkben, hogy a közegészségügyet annyira előtérbe állították volna, mint amennyire ezt a közegészségügy megérdemelte tvolna. A pénzügyminiszter úr azt mondotta, hogy egy országban a péniz értéke a nemzet becsülete. En pedig azt mondom, hoígy a polgárok egészsége még a pénz felett való vagyonértéket is jelent, (ügy van! Ügy van! a jobboldalon és a középen.) mert elvégre a pénz eszköz a nemzet és a2 egyén életében, de az emberek élet és a nemzet örök élete cél (Igaz! Ügy van! jobbfelől és a középen.) s mivel ennek a célnak szolgálatában azok az eszközök, amelyeket a belügyminiszter úr költségvetésében előirányzott, véleményem szerint még a mai szomorú időkiben is száz százalékban megfelelőek, ezért a belügyi tárca költségvetését elfogadom. (Élénk helyeslés és taps a jobboldalon és a középen. — A szónokot többen üdvözlik.) Elnök: Sándor István képviselő urat illeti a szó. Sándor István: Igen t. Képviselőház ! A most elhangzott neszedből is látszik, hogy a közegészségügy iránt való érdeklődés mennyire előtérbe került. Igaz, hogy az előttem felszólalt igen t. képviselőtársam orvos. egészen természetes tehát részéről ez a nagyfokú érdeklődés a közegészségügy iránt. de abban, hogy ez az érdeklődés ilyen általános és ilyen nagyfokú, amint azt tapasztaljuk, azt hiszem, nagy része van a belügyminisztérium utóbbi időiben kifejtett tevékenységének is, amellyel ezeket a kérdéseiket az érdeklődés homlokterébe állította^ mint elsősorban megoldandó fontos problémákat. En ezt készséggel elisimerem még akkor is, ha előttem szólott igen t. képviselőtársammal nem is tudok mindenben teljesen egyetérteni, Ibár nagyon sokban egyetértek vele. Es ,ha valami észrevételt teszek a közegészségügyi szolgálatot, vagy r közegészségügyi eljárást illetően, ezt nem azért teszem, mintha nem látnám az igyekezetet és annak már is látható eredményeit, amelyek az ország közegészségügye terén kétségtelenül jelentkeznek, hanem teszem azért, mert ha valahol hiba van, vagy valahol hiány jelentkezik, azt mindig figyelemmel kell kísérni és annak orvoslásáról gondoskodni kell. T. Ház! Készséggel elismerem, hogy a prevenció a legfontosabb a közegészségügy terén, azt gondolom azonban, hogy a kórházi ápolás kérdését mégsem lehet annyira háttérbe szorítani, mint az az utóbbi időben történik. Lehet, hogy a t. Ház talán első hallásra nem találja eléggé igazoltnak ezt a kijelentésemet, (vitéz Kozma« Miklós belügyminiszter: Kecskemétre igaz!) úgy áll azonban a dolog, hogy békében, ia világháború előtt a betegápolási pótadó 6 vagy 1% volt s a kórházak ápolásához ebből a belügyminisztérium egy nagyöszszegű hozzájárulást adott s ebből fedezte az összes szegény^ emberek — pedig akkor még a különböző intézetnél biztosítottak száma sokkal kisebb volt — kórházi költségeinek 99%-át és mégis mindenre jutott az országos betegápolási pótadóból. Ha ma kisebb is^ a kivetési alap, de az általános betegápolási pótadó 16% s azért mégis a korházak olyan kis átalányt kapnak a szegény betegek ápolási költségeinek viselésére, hogy e mellett csak a legszűkebb keretek között, a legnehezebb esetekben vehetik fel a beteget. Különösen kifogásolható ez olyan esetekben, amikor ragályos betegségek ütnek ki bizonyos vidékeken. Békében ugyanis a ragályos betegségben ápoltak ápolási költségének felét feltétlenül átvette az Országos Betegápolási Pótadóalap és annak a legrosszabb esetben is csak fele terhelte a beteget és hozzátartozóját. Ma ellenben csak annyi kedvezmény van, hogy a felmenő és aa oldalági rokonokon nem hajtják be a kórházi ápolási költséget, ellenben behajtják az illetőn, ha van valami kis vagyona, akkor is, ha vagyoni helyzete ezáltal teljesen megrendül. így azután az a helyzet áll elő, — tudok eseteket — hogy ha egy-két családtag tífuszban vagy más ragályos betegségben, például vérhasban megbetegszik, s ha az illető talán nagynehezen, mint védett birtokos, ki tudott volna a bajbpl lábolni, de az egy-két beteg családtag révén ráhárult vagy 300 pengőnyi kórházi ápolási költség már az a bizonyos csöpp, amely miatt kicsordul a víz a pohárból s ami miatt exisztenciák mennek tönkre. Azt hiszem azonban, hogy a prevenció érdekei ennek pont az ellenkezőjét követelik, azt, hogy ha kényszer útján beutalják azt a szegény beteget a kórházba, akkor ne terheljék a költségek ilyen nagymértékben, hacsak egyébként is meg nem bírja a kórházi ápolási költséget, mert ez az intézkedés és ez a veszedelem természetszerűleg odaviszi az embereket, hogy titkolni igyekeznek a ragályos betegségeket, a helyett hogy azokat nyugodtan bejelentenék, hogy mentől előbb elszigetelés és megfelelő kezelés alá kerülhessenek. Hiszen olyan nehéz volt a népet a háború előtt és a világháború folyamán valamennyire beszoktatni a kórházakba, mert az^ egyszerű nép irtózott a kórházi ápolástól, irtózott attól, hogy otthonából beteg állapotában kiszakítsák ismertlen körülmények és ismeretlen egyének közé. (Propper Sándor: Nem szerették az ispotályt! Volt is okuk reá!) Békében és a világháború alatt is egyes helyeken tervszerű munkát folytattak a népek kórházba való beszoktatására, most tehát, amikor már bizonyos eredmények jelentkeztek ezen a téren, a kórházi ápolási költségek rigorózus és kevésbbé előzékeny kezelésével, azt hiszem, nem szabad ezt a folyamatot megakasztani, vagy éppen visszafejleszteni. Én tehát azt gondolom, hogy