Képviselőházi napló, 1935. VIII. kötet • 1936. május 19. - 1936. június 6.

Ülésnapok - 1935-135

Az országgyűlés képviselőházának 1, a kórházi ápolási költségek kiszabásának és beszedésének módjait és szabályait szükséges, hogy a belügyminiszter úr újabb revízió alá vegye és azokat ezeknek a szempontoknak megfelelően változtassa meg és módosítsa. Felszólalásomban tulajdonképpen egy nehéz kérdéssel szándékoztam foglalkozni, ami miatt kétféle vád is érhet. Az egyik vád az, hogy az ilyen dolgokat nem kell kiteregetni, holott talán jobb volna az, ha nem volna mit kiteregetni. A másik vád pedig az lehet, hogy én, a független kisgazdapárt tagja, városi kérdésekkel jövök ide, azonban a városok is részei ennek az országnak. A városok gazdasági élete és a falvak gazdasági élete állandó kölcsönhatásban van egymással, azonfelül pedig a mi városaink legnagyobb része igen lényeges százalékban mezőgazdasági népességből is áll. (Egy hang half elől: Városi érdekeket is képviselünk!) Ügy van, ez a városi érdekek szempontjából is fontos. Nem hiszem, hogy volna valaki, aki el nem szomorodott volna azon, hogy az utóbbi években elég gyakran jelentkeznek bajok egyes közigazgatási szervezetekben és ezek a bajok különösen a városokban jelentkeznek. Néha nincsenek is akkora bajok, mint amekkorának azok először látszanak (Petrovácz Gyula: A szolnoki eset is csak egy csöppség!) és amint azokat feltüntetik, de a következmény az, hogy egy város tisztviselői kara talán részben méltatlanul, vagy legalább is a mértékben méltatlanul le van kisebbítve, továbbá a város lakosságában meggyengül a bizalom természetes vezetői, a tisztviselői kar iránt. (Petrovácz Gyula: És röhög a külföld!) En azt gondolom, hogy ha ilyen tüneteket aránylag gyakran látunk, akkor ezekkel foglalkoznunk is kell és keresnünk kell lehetőleg a mélyebb okokat, mert hiszen ilyen jelenség sohasem egy oknak a következménye. Ha már ennyiszer és ennyi helyen jelentkezik ez, akkor nem is lehet egyszerűbb az emberi .gyengeség elháríthatatlan következménye, hanem mélyebb okoknak kell lenniök, amelyek a helyzetet ideviszik. Ezeket az okokat tehát kötelességünk nekünk megkeresni. Ehhez kívánok hozzájárulni a magam e résziben fennálló felfogásának kinyilvánításával. (Halljuk! balfelől.) En azt hiszem, annak, hogy ezeket a iszomorú tüneteket tapasztaljuk, egyik oka a városok autonómiájában keresendő, mégpedig két vonatkozásban. (Malasits Géza: Van egyáltalában autonómia?) Na hát amilyen van, arról beszélek. (Malasits Géza: Az nagyon gyenge!) Az egyik vonatkozás az, hogy a törvényhatósági bizottságok, különösen a városiak — és a képviselőtestületek összeállítása olyan, hogy a tagoknak, alig több mint egyharmada kapja megbízatását közvetlenül a néptől, az összességtől, a, tagok legnagyobb része szakszerűség, meg más egyéb címeken, egy-egy speciális részérdeket képvisel. (Propper Sándor: A népnek egy kisebb részét!) Ennek természetes következménye, hogy az illető elsősorban a részérdekeltségeknek felelős, nem az egésznek, nem az összességnek, vagy legalább is így érzi, bár hibásan. A másik Vonatkozás, a mai helyzet másik oka az, hogy az autonómia nagyon nagy mértékben meg van csorbítva. Meg van csorbítva törvénnyel is, meg van csorbítva rendeletekkel is. Mert például az autonómia sok minden olyan korlátozást, amely az 1931. évi pénzügyi bajok után történt, ma már nem indokolt . ülése 1936 május 26-án, kedden. 173 fenntartani. Ez akkor talán helyes volt, bár akkor is inkább preventív jellegű kellett hogy legyen. Ha az autonómia hatásköréből, a törvényihatósági bizottság hatásköréből kiszedegetnek egyes hatásköröket és vegyük például a legfontosabb jogot: a költségvetést felterjesztik a minisztériumhoz és a minisztérium dönt végleg a felett, akkor természsetes, hogy bármilyen törvényhatósági bizottságnak, vagy képviselőtestületnek szükségszerűen meglazul a nép és a köz iránt való felelőssége, mert azt mondja: úgysem az én működésem következtében áll elő a jó, vagy nem az én hanyagságom következtében következik be egy rossz állapot. Az olyan autonómia, amelyre keveset bíznak, nem ambicionálja magának azt, — és úgy érzi, hogy hiába is ambicionálná — hogy felelősség mellett intézze annak a közületnek ügyeit. De e mellett még sok más tünetet tapasztalhattunk, amely magyarázza ezeket a szomorú eredményeket. Itt van például a tisztviselőkérdés. Ha nézzük a dolgot, azt látjuk, hogy a képviselőtestület, vagy a törvényhatósági jogú városokban a törvényhatósági bizottság, joggal tart igényt arra, hogy az általa fizetett adóból — jórészt közvetett és közvetlen .adókból — fenntartott autonómia kebelében a maga alkalmas fiait választás útján elhelyezhesse. Amikor ettől a jogtól is folyton megfosztják, akkor két szomorú következmény áll elő. Először is az, hogy maga az autonómia megint egy téren érdektelenné, mert hatékonyság nélkülivé válik és ez tompítja az autonóm érzéket, tompítj cl ciZ autonómia működését, ambícióját és kötelességérzetét. A másik következmény pedig az, amelyeknek viszonyai sokkal komplikáltabbak, mint az egyszerű faluhelyek viszonyai, azzal jönnek egymásután a tisztviselők, hogy: »En ide igyekszem, én oda igyekszem, mihelyt lehet, filmegyek innen, áthelyeztetem magamat«. Ezt természetesen az áthelyezhető állami tisztviselők mondják. »Addig az ideig azonban, amíg itt vagyok, nem érdemes nekem, olyan behatóan foglalkoznom ezekkel a nekem teljesen idegen dolgokkal a szorosan vett becsületes kötelességteljesítésen túl és nem érdemes magamat ezekbe a dolgokba beleásni.« Ellenben az autonómia által választott és rendszerint jórészben odavaló tisztviselőknek saját egyéni és családi múltja és jövője, mindene összefüggött azokkal a kérdésekkel, amelyeket az autonómia volt hivatva elintézni; ezek állandóan oda voltak kötve az autonómiához, ennélfogva teljes odaadással feküdtek bele mind az okok feltárásába^ — ahol arra volt szükség — mind annak kieszelésébe, hogy miképpen lehetne bizonyos bajokon segíteni és miképpen lehetne az illető várost előbbrevinni. Méltóztassanak csak azt megnézni, hogy a világháború befejezéséig, de különösen a világháború előtt, — mert hiszen alatta már nem igen lehetett intézményeket megvalósítani — a kórházak, a fertőtlenítő-intézetek és más ilyen egészségügyi intézmények létrehozása érdekében az a rendesen csak helyből választott tisztiorvosi kar micsoda erővel, micsoda odaadással dolgozott, sőt megfelelő eredménnyel is. Ezt az értéket még akkor sem volna szabad eldobni, ha ez az örökös államosítás beleillenek a magyar alkotmány- és jogfejlődésbe. De nem is illik bele, mert az mindig az autonómia alapján állt, amint ezeknek a kérdéseknek, azt hiszem, mindenütt elismert legkiválóbb magyar ismerője, Kossuth Lajos mon-