Képviselőházi napló, 1935. VIII. kötet • 1936. május 19. - 1936. június 6.

Ülésnapok - 1935-132

10 Az országgyűlés képviselőházának egésszel foglalkozzunk és ne engedjük meg, hoyg ezen az egészen belül érvényesüljön az, amit mi egyéniségnek nevezünk! Hiszen ha megfelelő egyénies kezeléssel erre módot nem adunk, akkor egyáltalában nem fejlődhetik nagy egyéniség. Itt van valami tragikus öszszeütközés. Minél nagyobbat termel ki az egész, a t nép, a nemzet a maga lelkéből, annál inkább megvan, vagy meg lehet az a veszedelem, hogy utána — ha a kollektív nevelés érvényesül csupán — ennek lehetősége egyáltalában megszűnik. A helyes nevelés tehát az individuális mellett a kollektív kezelést is meg kell hogy adja, hogy az egyéniség az egészre nézve is tevékeny legyen. Az egyéni, az egyénies nevelés nélkül tehát igazi nevelésről tulajdonképpen szó sem lehet. De emellett a kolletkív nevelés az, amely megadja a szolidaritást, a közszellemet, egymás megbecsülését, egymás értékeinek elismerését, az együttműködés lehetőségét. A nagy zeneköltő — Wagner — ezt a »Mitleid«, az »együttérzés« szóval fejezte^ ki. Mások erre azt mondják, hogy szolidaritás, bár erre én egy .sokkal érthetőbb szót tudok, amely sokkal régebbi és sokkal érthetőbb is mindenki számára; és ez a szó: a szeretet, az egymáshoz való ragaszkodás, — felismerése annak, hogy a másikra is .szükségem van. Minél jobban ismerem a saját értékemet, annál jobban kell becsülnöm a másokét. A nevelésnek erre az irányára gyönyörű példa a cserkészet. .Méltóztassék nézni a cserkészet nagyszerű fellendülését, azt, hogy az újabb időkben, a nemzetek tragikus összeütközése után a nemzeti tulajdonságok és különleges értékek kölcsönös megbecsülése révén milyen hatalmas eredményeit termeli ki — amellett, hogy tisztán nemzeti alapon áll — a szolidaritásnak, az egymás iránti részvétnek és szeretetnek ez a mozgalom. Én tehát nemcsak elméletről beszélek, hanem egy gyakorlati példára is rámutatok, amikor azt kívánom, hogy ezek a gondolatok érvényesüljenek is a nevelésben és azt kérdezem, hogy vájjon ezeket a gondolatokat megtalálom-e a mi fejlődésünkben. Kezemben van az igen t. kultuszminiszter , úrnak április 15-én a középiskolai reformtörvényhez, a középiskolák számára kibocsátott végrehajtási utasítása, amelyről az igen t. előadó úr már megemlékezett. Örömmel állapítom meg, hogy nemcsak abban a bevezetésben, amelyben a nevelést és az oktatást együtt használja és így többet mond, mint amit a két szó külön-külön jelent, az oktatás-nevelést hangsúlyozva, a nemzeti szellemben való nevelést helyesen értelmezve viszi keresztül. Az életbe viszi át azt, amit egy kerettörvény — mert csak ilyen lehet egy közoktatási törvény — maga nem valósíthat meg. Méltóztassanak kézbevenni ezt az utasítást és méltóztatnak majd látni, hogy az a középiskolai reform, amelyet ez az országgyűlés a háború után létrehozott, most hogyan realizálódik az életben. Egyenként véve a reáliákat és humaniorákat, tekintve a természettudományi oktatást és nevelést s nézve azt, ami a nyelvtanítás terén történik; hogyan iparkodik ez az utasítás az anyagot az élethez, a gyermek kedélyvilágához a nemzeti érzés ápolásával is közelebb vinni. Igenis, teihermentesít és csökkenti igen helyesen az anyagot, — amely miatt túlterhelésről panaszkodtunk évtizedeken át — mert csak annyit ad, amennyit a gyemnek elbír. 132. ülése 1936 május 19-én, kedden. Az első dolog, hogy a gyermelk azt a környezetet ismerje meg, amelyikben él, amelyek közt éltek az ő elődei és ahol majd neki saját magának is élnie kell. Nincs az az elvont ismeretkör, amelyben ne lehetne megtalálni az élettel, a valósággal való kapcsolatot. Megtalálja ezt ez az utasítás; megtalálja úgyszólván tökéletesen. Ehhez most már csak olyan tanárok kellenek, akik ezt magukévá téve, átértve, éhben a .szeülennben tanítanak. Amikor ón ezeket most elmondom, akkor ebben ibizonyos lelki szükséget is látok, mert azok a képviselőtársaim, akikkel együtt voltam itt 1924-ben, tudják, hogy az utolsóelőtti reform alkalmával ezeket az ideákat képviseltem, ezeket a kívánságokat hoztam az akkori t. nemzetgyűlés elé, ezeket vártam és óhajtottam. Amikor tehát most azt látom, hogy az egyéni és kollektív nevelés terén mindkettőnek együttes hatásaképpen ilyen határozott, gyakorlati lépést teszünk, akkor nagy elégtétellel fordulok a Ház és t. képviselőtársaim felé és megállapítom, hogy az igen t. miniszter úr mindent elkövetett, ami tőle telhetett, hogy ezt a középiskolai reformot úgy valósítsa meg, hogy az valóban a nevelésnek, az oktatásnak jövő céljait is szolgálja. Csak megemlítem,^ hogy az alsó népoktatás sem maradt ki a mélyen t. kultuszminiszter úr programmjából. Hiszen itt tárgyaltuk le az úgynevezett decentralizációs törvényt, amely látszólag csak a minisztérium munkájának, alsóbb fokokra való áthárítását tartalmazta. Ez azonban több volt ennél. Azzal, hogy nemcsak a középiskoláknak, hanem az alsóbb oktatásnak az ellenőrzését, a felügyeletét is a helyszínen a helyi viszonyokkal ismerősök számára tette lehetővé, az alsóbb népoktatási ellenőrzés intenzivitásának adott erőteljes lökést. Es most áttérek a tulajdonképpeni kérdésemre. A legutóbbi időkben úgy, mint a mélyen t. előadó úr is említette, megalakult a Felsőoktatási Tanács és ezzel karöltve az igen t. miniszter úr, kultúrpolitikájának mintegy betetőzéseként, iparkodik a felsőbb oktatás reorganizálására. En az ö

r beszédéből, amelyet az ünnepélyes megalakulás alkalmával tartott, ennek a beszédnek szelleméből látom, hogy az igen t. miniszter úr (megtalálta azt a formát, azt a szervezetet, amellyel ehhez a sokak által nagyon kényesnek tartott közoktatásügyi kérdéshez hozzá lehet nyúlni. Hivatottá tette erre saját tapasztalása, egyetemi professzorsága és helyessé tette ezt a formát a felismerés, hogy ő, mint beszédében kifejtette, annak az iránynak a híve, amely azt vallja, hogy a felsőbb oktatásban csak az autonómia alapján, csak az autonóm testületek szabadságának tisziteletbentartásával lehet eredményes munkát és továbbfejlődést teremteni. Emellett a helyes felfogás mellett tett tanúságot nagyszabású beszédében, amikor megállapította, hogy ő azt, amit Felsőoktatási Tanácsnak nevez, neun, hatóságnak akaria tudni, — nem ékeiig be az egyetemek, a felsőoktatási intézetek és a minisztérium közé — hanem igen helyesen szakszerű tanácsadó szervnek tekinti. Engem a tanács munkájából elsősorban a jogi szakoktatás reformja érdekel. A miniszter úr is kiemelte ennek sürgősségét és én is hangsúlyozom, — itt az ország színe előtt, a törvényhozás házában, hogy mi, egyetemi tanárok is a Pázmány Péter Egyetem jogi karán éveken keresztül nemcsak foglalkoztunk már