Képviselőházi napló, 1935. VIII. kötet • 1936. május 19. - 1936. június 6.

Ülésnapok - 1935-132

Az országgyűlés képviselőházának 132. ülése 1936 május 19-én, kedden. 9 megjegyzését és kérem, hogy ilyen irányban folytassa tovább működését, mert a legutóbbi időkben, sajnos, olyan jelenségeket láttunk, amelyek erre nézve nem nagy reményekkel töltöttek el. Nemcsak Budapesten az egyes iskolákban való kommunista megmozdulásra gondolok, nemcsak a vidéken az olyan oktatásra, mint amely a szigetvári választáson az egyik iskolában megtörtént. (Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter: Most jelentették fel rágalmazásért az illető újságot! Megvan cáfolva!) Köszönettel veszem tudomásul. Azt kérem a miniszter úrtól, hogy az iskolákban mindenütt irtsa ki a politika lehetőségét is, bármilyen pártnak, saját pártjának politikai lehetőségeit is. Az iskolákban a tanító ne jelenhessék meg egyetlen párt jelvényével sem, mert ezzel már önmagában is politikát visz be az iskola padjaiba. Az iskolának ugyanúgy egynek kell lennie a nemzet tiszteletében, mint a templomnak az Isten tiszteletében. Az iskola és a templom mindenkié, aki jó polgár, jó ember és e hazának hűséges fia akar lenni és maradni. T. Ház! A hitfelekezeti izgatások meg nem akadályozása és további engedélyezése, tűrése a kultusztárca területén, különösen a numerus clausus további fenntartása, akadályoz meg engem abban, hogy bizalommal legyek a kultusztárca ilyen módon való vezetésével szemben, ezért nem vagyok abban a helyzetben, hogy a vallás- és közoktatásügyi minisztérium költségvetését elfogadjam. (Helyeslés a baloldalon^) Elnök: Illés József képviselő urat illeti a szó. Illés József: T. Ház! Szívesen foglalkoznám mindazokkal a kérdésekkel, amelyeket elsősorban igen részletesen és alaposan az előadó úr fejtegetett, foglalkozván a közoktatásügyi tárcának úgyszólván mindenegyes tételével; az utána felszólalt igen t. képviselőtársam is sok kérdést tett szóvá, a rendelkezésemre álló idő azonban int arra, hogy azzal a kérdéssel foglalkozzam ez alatt az idő alatt, amely engem legközvetlenebbül érdekel és amelyre talán bizonyos mértékig, mint szakember, képesítve is vagyok. Költségvetési beszédemben főként a jogi szakoktatás reformjával óhajtok foglalkozni. Mielőtt azonban ezt tennem, szükségesnek tartom, hogy egész általánosságban, de talán ehhez a kérdéshez is bevezetésül — talán folytatásaképpen is azoknak az eszméknek és gondolatoknak, amelyeket multévi költségvetési i beszédemben felemlítettem — elmondjam azt, amit én ennél is sokkal fontosabbnak tartok. T. Ház! Múlt évi költségvetési beszédem témájául azt a lelki krízist választottam, amelyben voltunk és vagyunk. Rámutattam arra, hogy a XIX. század egy, a gazdasági krízisnél is soklkai súlyosabb erkölcsi krízist hagyott ránk. Ha ezt a krízist tekintem, meg kell állapítanom, hogy a XIX. század nagyszerű fejlődésében tudományos téren és főképpen technikai téren valahol nagy hibának kellett lennie, ha a világháborúhoz vezethetett és odatorkollhatott, hogy úgyszólván egy bellum omnium contra omnes-t idézett elő, amelyet azután nemcsak gazdasági, hanem szellemi autarehia is követett. Fejtegetéseimben akkor azzal fejeztem be a gondolatsort, amelyet a, Ház elé hoztam, hogy én a gazdasági krízisnek pusztán gazdasági eszközökkel való megoldását nem tartom lehetségesnek, más kivezető utat nem tudok, mint az erkölcsi válság megKÉPVISELOHÁZI NAPLÓ. VIII. szüntetését, amelyre mint mélyebben fekvő okra az egész krízis visszavezethető. Ezt pedig csak a nevelés útján, a jövő nemzedékek helyes, okos nevelése útján tudjuk elérni. A múlt század káprázatos fejlődésében sajnos nagyon távol estek egymástól a lelkek, amikor a technika csodálatos módon földrészeket, világrészeket olyan közel hozott egymáshoz, amint azt nem is álmodták azelőtt. Az emberi lelkek, népek, nemzetek sokkal távolabb kerültek egymástól, mint voltak^ hosszú századokkal^ azelőtt. Pedig nem lehetséges az, hogy egymástól elzárkózzanak azok, akik egymásra vannak utalva gazdaságilag is, lelkileg is. Ismét közel kell tehát hozni egymáshoz az embereket és ennek legbiztosabb és egyedül célravezető eszköze a nevelés. A nevelés kérdéséhez jutottam tehát és méltóztassanak megengedni, hogy -most ezzel a kérdéssel foglalkozzam, — talán kissé rapszodikusan, mert hiszen nem lehet ezt a kérdést ilyen rövid idő alatt a maga egészében felölelni. De milyen legyen ez a nevelés, individuális, vagy kollektív? — ez .a természetes kérdés itt. A XIX. századra térek vissza megint, mert ide vezetnek vissza ezek a felfogásbeli ellentétek. Az egyéniség kultuszát a XIX. század elején a történetbölcsész, filozófus Carlyle hirdette, aki megírta a francia forradalom történetét és a nagy egyéniségek sorozatát állította az európai emberiség elé, a, nagy vallásalapító, a nagy bölcs, a nagy államférfi, a nagy hadvezér ideálját. Es ennek az individualista felfogásnak követői akadtak még a tengerentúl is, hiszen az ő tanítványa volt Emerson is. S a XIX. század végén megjelenik Nietzsche, az én meggyőződésem szerint ugyanennek a gondolatsornak követője, aki az ő Übermensoh-ében, Emberfölötti Emberében tulajdonképpen teljesen végletesen ugyanezt a gondolatot juttatta kifejezésre. Milliók és milliók egyért! Milliók és milliók azéirt, hogy az »Emberfeletti Ember« megszülethessek. Ezzel szemben a szociális tudomány az összességet kezdi kiemelni és ez a század második felében ellentétes végletként már úgy jelentkezik, mint az egyénnek, az egyes embernek a tömegben való eltemettetése. Ez a gondolat jut kifejezésre a nagy költőnek, illetve regényírónak, Gorkijnak a munkájában, amely német nyelven jelent meg, »Die Zerstörung der Persönlichkeit«. Ezen az oldalon tehát tényleg a tömeg,, a nép minden. Ebbe olvad be minden és ez a gondolat fejlődik azután addig az elméletig, amely az egyént teljesen beledobja a tömegbe, a szocialista és végül a kommunista elvekig. En úgy látom, — t. Ház — hogy az egész ellentét az egyén és köz egymáshoz való viszonyában rejlik, amelyek közül bármelyik is, ha végletesen hangsúlyozzák és viszik keresztül az életben, akkor árt a másiknak, esetleg meg is semmisíti azt. De mindenesetre, úgy amint én látom,, ezer- és ezer éven át az emberi művelődés történetében egymással küzdve, bár a kettő egymást mindig kiegészítette, mert hiszen ezek komplementáris fogalmak és az életben is csak együtt, egymást kiegészítve maradhatnak fenn. Ugyanezt az ellentétet láthatjuk a nevelés terén is. Az individualista, vagy egyénies nevelés gondolata szemben áll a kollektív nevelés gondolatával. En mégis azt mondom: nekünk mindkettőre szükségünk van. Vapjon helyes-e az, hegy csak a kollektív neveléssel, az 2