Képviselőházi napló, 1935. VII. kötet • 1936. április 1. - 1936. május 18.
Ülésnapok - 1935-130
Az országgyűlés képviselőházának 130. is megadja nekünk a jogot ahhoz, hogy — habár a békeparanes ezt tilalmazza — önvédelmünk határáig fegyverkezzünk. (tJgy van! XJgy van! balfelöl.) A dolog aktualitással is bír és pedig azért, mert szomszédunk, Ausztria már túltette magát a saint-germaini békeszerződés hasonló tilalmán és úgy látom, hogy az idő mérföldes lépésekkel közeledik ahhoz, hogy mi is csináljuk ezt. Indokolja ezt az a körülmény <az előadottakon kívül, — amint azt a múltkor itt a Házban pártvezérem Echkardt Tibor megemlítette — hogy az oroszok Szlovenszkóban már ezernyi repülő számára csinálnak repülőtereket. Erre a célra, szerény véleményem szerint, a jelenlegi költségvetési keretek között igenis kell megtakarításokat teremteni és lehetőséget kell teremteni arra, hogy önvédelmünk határáig — de csaík addig — felemeljük hadseregünk létszámát és fegyverkezésünket keresztül vigyük. (Horváth Ferenc: Nagyon helyes!) A legmodernebb technikai eszközöket, a legprímább felszerelést kívánom és ezt a felfegyverkezést önerőnkből kívánom végrehajtani annál is inkább, mivel külföldi kölesönre úgyis hiába számítanánk, azt nem kapunk, önerőnkiből való fegyverkezésünk mindenesetre megnyugtató lehet ránknézve és kifelé egyaránt és sokkal kevésbbé lesz jogosult valaki is, akár hitelelezőink közül, akár pedig az utódállamok közül kifogást tenni akkor, ha mi ezt az akciót önerőnkből teljesítjük. Amikor itt — úgy érzem — nemcsak a magam pártja, hanem az általam képviselt falu népe részéről is azt a szeretetemet és készségemet nyilvánítom a hadsereg és a honvédelem iránt, amely szeretet és készség áthat mindenkit ebben az országban, nemcsak a létszámban és a fegyverkezésben kívánom a kitűnőséget ennek a hadseregnek, hanem a szellemben is. Ez ugyan a magyar hadseregben és a magyar emberben amúgy is megvan, mégis azt kívánnám, hogy ebben az országban olyan gazdasági, pénzügyi és szociális politika folyjék, amely már a civil életben megadja az embereknek azt a szellemet, hogy belőlük azután a világ legjobb katonái váljanak. (Horváth Ferenc: Ügy van! Helyes!) Ebben a tekintetben — mint azt Müller Antal igen t. képviselőtársam a bajok hosszú sorának felemlítéséyel bemutatta — bizony-bizony nagyon sok kívánnivaló van. Amik itt eddig történtek, inkább csak karitatív jellegű dolgoknak számítanak. Pedig félre kell már tenni a karitatív jellegű orvoslásokat és organikus, mélyreható reformokat kell hozni; meg kell szűnnie az ínségsegélynek ott, ahol stabil életlehetőségek megteremtésének van meg a módja. Ezért van szükség földreformra és ezért van szükség minden olyan reformra, amely életlehetőséget és exisztenciát biztosít az embereknek ebben az országban. (Helyeslés a baloldalon.) Ezzel szemben állandóan hangzik a defetizálás a ikatonai szellem ellen, főképpen a miai gazdasági rendszertelenség privilegizáltjainak részéről, akik tenmeszetszerűleg féltik a kartelek, a bankok révén kapott és más ilyen igazságtalan forrásokból eredő nagy jövedelmeiket, amelyek megszűnnének akkor, ha ezeket a reformokat mindenütt keresztülvinnék. Pedig erre a defetizálás nem jogosult, mert hiszen végeredményben kicsiségünk ellenére sem vagyunk a legkisebb ország 1 , a magunk lábán még így is meg tudunk állni s ha Európa térképét nézzük, amely a háború után újból szabülése 1936 május 15-én, pénteken. 541 dalta a határokat, azt látjuk, hogy a mai 36 szuverén európai állam sorában népesség tekintetében mi a 11-ik helyet foglaljuk el; ha pedig ilyen defetizálás joggal folyhatnék ebben a tekintetben, mint amilyen nálunk folyik, akkor milyennek kellene lennie a lelkületnek a többi 25 államban, amelyek még nálunk is kisebb lélefeszámúak? Különben is hivatkozom arra, hogy sohasem a lélekszám a fontos, hanem a lelkület. Itt van ebben a tekintetben Írország példája, amely kicsisége ellenére a világ egyharmad részén uralkodó Angliával szemben ki tudta vívni szabadságát; de hivatkozom szomszédunkra, a háború előtt 2 és félmillió lelket számláló kis Szerbiára, amely öntudatával ki tudta magának verekedni mai helyzetét. En tehát, t. Ház, ismételten' csak oda konkludálok, hogy minden körülmények között meg kell szűnnie a karitásznak és a defetizmusnak egyaránt és meg kell indulniok azoknak a mélyreható reformoknak, amelyek a becsületes, keresztény összefogás szellemében tényleg meg fogják teremteni ebben az országban mindenkinek azt az életlehetőséget, amely őt megilleti. (Horváth Ferenc: Helyes!) T. Ház! A kiadási oldal tekintetében a költségvetéssel ' szemben bejelentett kifogásaimat majd később, az egyes tárcák ismertetésével kapcsolatban fogom előadni, de a bevételek tekintetében emelt kifogásaimat most kívánom elmondani. Többször megállapított tény, t. Ház, hogy Magyarország már megszűnt agrárjellegű ország lenni, miinthogy a, nemzeti jövedelem becslés szerinti összegéiből az őstermelés csak 1000 millió pengő, a bányászat és t gyáripar már 1050 millió pengő, a kéaműipar 600 millió, a kereskedelem 300 millió pengőt jelent és ez utóbbi kettő, hozzávéve az egyéb foglalkozási ágakból származó jövedelmeket, adja ki a harmadik ezer-milliót. Az őstermelésre tehát a nemzeti jövedelemnek csak egyharmada esik, a gyáriparra pedig 50 millióval több, mint az őstermelésre. Ennek ellenére az 1932. évről szóló adatok szerint az őstermelés a nála adóalapul vett jövedelem alapján 31'6 millió, a kézműipar 9'6 millió, a, gyáripar pedig csak 5'5 millió pengő adóval van megterhelve. (Müller Antal: Ezt én is mondtam!) Ë becslési adatok alapján látszik, hogy az adókivetésnél az őstermelés hatszorosát viseli annak. amit visel a vele egyenlő jövedelmet élvező gyáripar és háromszorosát annak, amit, a kézműipar visel, amely kézműipar ugyan illetékek és egyéb terhek révén még ezt tulhaladólag is adózik. Azt hiszem ez magában is mutatja adórendszerünknek azt az alapvető hibáját, amely ki sem küszöbölhető ennek az adórendszernek a fenntartása mellett. De tovább megyek ezen a téren és rámutatok arra, hogy az összes állami bevételek felét kitevő egyenesadókból 63*71% esik az ingatlan vagyonra és csak a többi esik az ingó vagyonra, amennyiben azt nem tudja áthárítani. Ugyanígy kell nézni a fogyasztásiadót, a jövedékeket és illetékeket, mert hiszen már számbeli túlsúlyuknál fogva is az őstermelői néposztály és a háztulajdonosok viselik kétségtelenül ennek a legnagyobb részét. A forgalmiadó tekintetében a gyáripart és a kereskedelmet talán nem is lehet adóalanynak tekinteni, hanem egyenesen adószedőnek, mert hiszen éppen csak hogy megfizeti és rögtön áthárítja azt a fogyasztóra. A vámokra ugyanez áll, de itt még áll az is, hogy a vá76»
