Képviselőházi napló, 1935. VII. kötet • 1936. április 1. - 1936. május 18.

Ülésnapok - 1935-129

502 Az országgyűlés képviselőházának 129, képpen napszámból élő magyar polgárt. Hogy ő ezt megtette ismételt kérésünkre és sürgeté­sünkre, ez csak arra vall, hogy ő minden ere­jével arra törekszik, hogy a dolgozó és küsz­ködő társadalomnak (mindenáron segítségére siessen. (Mózes Sándor: Csak a napszámoson kapják meg ezt a kedvezményt!) Azok kap­ják meg, akik főképpen napszámból élnek, — így szól a rendelet — tehát az egy-kéitholdas törpebirtokos ás beleesik ebbe a kategóriába! Kérem a pénzügyminiszter urat arra is, hogy haladjon tovább ezen az úton és többek között töröltese azokat a kis ingatlanokat terhelő adókat is, amelyek mint »hátralékok«, csakis a kis ingatlanok elárverezésével volnának be­hajthatók, ami viszont olyan antiszociális intézkedés lenne, amiért a, felelősséget nem vál­lalhatnánk. Felkérem tehát a t. pénzügymi­niszter urat egy újbóli adórendezés elrendelé­sére, mint ahogy az utoljára 1929-ben történt, hisz az említett hátralékok, amelyek az adó­főkönyvben szerepelnek, úgyis behajthatatlar nok. A legtöbb esetben teljesen nincstelen, egy házikóval bíró sokgyermekes napszámosokról vagy legfeljebb néhány holdas törpebirtoko­sokról, avagy teljesen tönkrement kisiparo­sokról van szó, akiknek alig van lefoglalható ingóságuk és akiknek az adóhátraléka — mint említettem — csak kis ingatlanaik elárverezé­sével volna behajtható. Ügyszólván kizárólag nemleges zálogolási jegyzőkönyveket vesznek fel az adóhatóságok, ez az adóhatóságoknak nagyon sok munkába és fáradságba kerül s az eredmény úgyszólván nulla. Ezen a téren tehát rendet, tiszta helyzetet kellene terem­teni és ezt az adórendezést a pénzügyminisz­ter úrnak feltétlenül keresztül kell vinnie! De amikor bizonyos, súlyos gazdasági helyzetben sínylődő rétegek érdekében; kérek a t. kormánytól jóindulatot és megértést, kénytelen vagyok a másik oldalon ismételten a lehető legerélyesebb intézkedéseket kérni gazdasági életünknek azon alakulataival szem­ben, amelyek túlkapásaikkal és közgazdasági­lag rendkívül káros üzleti tevékenységükkel a termelő és a fogyasztó társadalmat egy­aránt a legfelháborítóbb módon uzsorázzák ki. Értem ezek alatt az alakulatok alatt a karte­leket. Az iparügyi miniszter úr nagyon jól is­meri ezeknek a bűnös közkereseti társaságok­nak az üzelmeit, amelyek szerinte csak a kar­teltörvény revíziójával szüntethetők meg, eset­leg bizonyos ipari szervezési problémák meg­oldása révén lehetne ezeknek a bűnös üzel­meknek véget vetni. Kérem magam is az iparügyi miniszter urat, hogy jöjjön mielőbb ezzel a kar teltörvénnyel, mert a kar telnek ne­vezett mindent felfaló moloch garázdálkodá­sát tovább tétlenül nem nézhetjük. A magyar polgárság ma kétféle adót fizet: fizet közadó­kat és fizet külön adót a karteleknek. Azt látjuk, hogy a kartelek a világháború óta valóságos aranykorukat élik s alaptőkéjü­ket tíz év alatt négymilliárd pengőről nyolc­milliárd pengőre emelték fel. Ez a több mint 4 milliárdnyi plusz azonban csak a »látható« gyarapodás, mert a belső, a »rejtett«: gyara­podás még ennél is sokkal több! A karteliro­zott vállalatok mérlegei azonban olyan raffi­nériával és ravaszsággal készülnek s a szám­lázások, a nyereségek szétosztása és — amint ők mondják — »folyó évre való elővezetése« tekintetében a többi között olyan, az államot és közt megkárosító hitvány játék folyik, ' ülése 1936 május 14-én, csütörtökön. amelynek egyszer már végét kell vetni. El­végre ez az ország nem Teleki-tér, ahol már minden eladó és mindenki becsapható! Én eb­ben a gazdálkodásban, mint már említettem, nem látok mást, mint a telhetetlenségig menő haszonná jhászást és az emberi munkaerő lelkiismeretlen kihasználását, hiszen az ország területén dolgozó kartelirozott vállalatok mindössze 210.000 munkást foglalkoztatnak ak­kor, amikor csak 1935-ben 2 és félmilliárd pengő volt a termelésük értéke. Mialatt tehát a kartelek orgiáikat ülik, ugyanakkor a dol­gozók százezrei és a fogyasztók milliói napról­napra nehezebb és nehezebb helyzetbe jutnak. A kartelek közül röviden felemlítem a iszeszkartelt. Nem akarok bővebben beszélni er­ről a kérdésről, beszélt tegnap róla Károlyi Viktor gróf képviselőtársam és beszélt erről nagy szakszerűséggel régebben Baross Eíidre képviselőtársam. (Zaj.) En azonban lehetetlen helyzetet látok abban, hogy míg egy^ kisded érdekcsoportnak évi három és fél millió pengő tiszta jövedelme van» addig a bortermeléssel foglalkozó százezrek állandóan küzködnek a gondokkal! (Fábián Béla: Ki akadályozza meg, hogy méltóztassanak ezt az ügyet elintézni 1 ?) Kérem tehát a t. kormányt, hogy jöjjön minél előbb a karteltörvénnyel és jöjjön a szesztör­vényjavaslattal is. Itt van azután az élesztőkartel, amely a magyar közönség kenyerét kétmillió pengővel drágította meg s amely évenként tízmillió pengő tiszta hasznot vág zsebre. Itt van a ka­millakartel, amely 40.000 szegény magyar ka­millagyüjtőt rövidít meg a beváltási árak ki­utalásánál és amely a földmívelésügyi minisz­ter urat is alaposan becsapja. Itt van a juta­kartel, amely a nyersanyagot, jutát külföld­ről kapja. Ezt itt a gyárak feldolgozzák, tudo­másom szerint három gyár, amely mind kül­földi érdekeltség, tehát nem is magyarországi érdekeltség s kartelbe tömörülve a gazdaközön­séget isúlyosan megkárosítják. A juta nyers­anyag lévén, behozatalát szabaddá kellene tenni! De itt van az egyik legfőbb kar tel, a kartelek nagyágyúja, a Jextilkartel. (Mózes Sándor: Hol van a vezérigazgatója annak?) Meg kell jegyeznem, hogy ez a textilkairtel — amint szakemberek mondják — 60.000 munkást foglalkoztat, holott könnyűszerrel foglalkoztat­hatna még 15—20.000 munkással többet. Ezt szakemberek állítják! Ez a kartel 30—50%-kai a világpiaci árszint felett tartja az árakat és némely ilyen vállalat tíz év alatt meghúsiszo­rozta a vagyonát. Ezek azok az aranyhegyek, amelyeket magyar hullák és magyar rongyok felett emeltek ! (Ügy van! Ügy van! a középen.) De t. Ház, rengeteg jövedelemhez jutna az állam akkor is, ha a nagy »gazdasági szerveze­tek« egynémelyikét, elsősorban a szénbányákat saját kezelésbe venné. Magam is jól ismerem azt a gazdálkodást, amely ezekben az üzemek­ben folyik és megállapítottam, hogy ha van üzem, amelynek életébe bele kell nyúlnia az ál­lamnak, úgy igenis, a szénbányaüzem egyike azoknak, ahol egyfelől látjuk a fantasztikus összegeket jelentő profitot, másfelől ott látjuk az éhbérért dolgozó bányásztársadalmat, és amely üzemnél elsőisorban érvényesül az a bi­zonyos »értéktöbblet« növelésére irányuló mo­hóság, ami annyit jelent, hogy ezek az üzemek arra törekednek, hogy az emberi munkaerőt minél^ olcsóbban vásárolhassák meg! Jól ismerem a bányamunkások rendkívül súlyos helyzetét, akik valóságos páriái a dol-

Next

/
Thumbnails
Contents