Képviselőházi napló, 1935. VII. kötet • 1936. április 1. - 1936. május 18.

Ülésnapok - 1935-128

Az országgyűlés képviselőházénak 1% úgylátszik, hogy a Bszkrt. mégis tudja valahogyan a kereseti adót és a nyugdíjat pótolni. T. Ház! A 15—20 év óta alkalmazottak a múltban 210 pengőt kaptak, ma 140 pengő az ugyanilyen szolgálati idővel rendelkező alkalmazottak fizetése, A kifizetendő nyugdíjak összege tudomásom szerint jelenleg körülbelül 33 millió pengő értéket képvisel. Ebből az öszszegből eddig mindig fedezték a nyugdíjazottak nyugdíjait, (vitéz Kozma Miklós belügyminiszter: A jövőben mi lesz?) sőt a múltban még tartalékoltak is. Most az utóbbi időben természetesen tömeges nyugdíjbaküldés történt. Mivel az üzemnek még a háború előtti évtizedekben felvett alkalmazottai nagyobb részben nyugdíjba mentek, mivel továbbá a háború alatt legalább négy esztendőn keresztül új felvétel nem történt s a hadbavonultakat átmenetileg nőkkel helyettesítették és csak a háború után kezdődött megint a fiatalok felvétele, — a fiatalok viszont azt panaszolják, hogy őket már évek óta nem véglegesítik — most az a helyzet, hogy lesz egy hosszabb átmeneti idő, amikor a nyugdíjalap nem lesz olyan súlyosan megterhelve, mint amilyen súlyosan momentán meg van terhelve. Mélyen t. Ház! Arra kérem a belügyminiszter urat, — mivel tudom, hogy őtőle függ az egész kérdés — hogy hatalmi szóval intézkedjék. Ismerem az ő szociális felfogását a éppen ezért hoztam fel ezt a kérdést a mai ülésen, hiszen itt 12.000 keresztény kisember létérdekéről van szó. Egy ilyen vállalatnak, amelynek 50 millión felüli bruttó bevétele van, ahol a vállalat számára meglehetősen nagy összegeket kell a székesfővárosnak kifizetni, ' — bár tudom, hogy a vállalatnak nagy kötelezettségei vannak — szerintem nem szabad a legkisebb alkalmazottak fizetésén takarékoskodni, mindent meg kell először próbálnia és csak utolsó sorban szabad ehhez nyúlni, de szerintem a 100—120—140 pengős fizetésekhez akkor sem szabad egyáltalában nyúlni. Hogyan tudunk akkor megállani kint az életben, hogyan mondhatjuk azt, hogy igenis, az egykerendszer ellen küzdünk, — amint elsősorban a belügyminiszter úr küzd ellene nagyon helyes en —- hogyan tudunk akkor a nagycsaládos apák elé odaállani és azt mondani, hogy a 120 pengőből is elveszünk még 5%-ot. Hiszen talán éppen ez az 5% az, amely már nagyon fog hiányozni annak a családnak. Tisztelettel kérem a belügyminiszter urat, tegye lehetővé a megélhetését ennek a sokezer becsületes, derék magyar munkáscsaládnak, akik ma még a keresztényszocialista szervezetben vannak és hazafias érzésükről tesznek nap-nap után tanúbizonyságot, szolgálataikat pontosan teljesítik és nem nézik azt, hogy 9, vagy 10, vagy 12 órai az ja szolgálati idő, hanem mindenkor becsületesen megfelelnek kötelességüknek; ezért az ellenszolgáltatást bizfcosí tanunk kell számukra. Szerencsém van — nem tudom különben, hogy szerencsének mondjam-e — a 17-es bizottság tagjának lenni; talán ott is elmondhattam volna mindezt, de mivel a 17-es bizottság csak véleményező szerv és akárhogy is határoz, a főpolgármester úr ettől fügetlenül dönt, én attól félek, hogy esetleg már fait accompli elé lenne a kérdés állítva; éppen ezért voltam bátor előzetesen a belügyminiszter úr szíves figyelmét erre a kérdésre felhívni és kérni az ő segítségét ennek a 12.000 Bszkrt.-alkalmazottnak az érdekében. Elnök: A belügyminiszter úr óhajt szólni. S. ülése 1936 május 13-án, szerdán, 459 vitéz Kozma Miklós belügyminiszter: T. Ház! A Bszkrt. szanálásának kérdésében egy hete nyilatkoztam és ezt a nyilatkozatomat most nem kívánom megismételni. Az interpellációval kapcsolatban azonban meg akarom jegyezni a következőket. Abban a nagyon kellemetlen és szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy ebben a kérdésben nekem kell megtennem azokat a rendszabályokat, amelyek szükségessé váltak a Bszkrt.-nál az üzleti gesztió folytán és annak egész helyzetéből kifolyólag. Ezt az érdeket elsősorban a törvényhatóságban kellett volna megfelelő módon képviselni, ma azonban mindennek az ódiumát sajnos, a kormány és elsősorban a belügyminiszter kénytelen magára venni. Nagyon szerettem volna, ha a Bszkrt. egész ügyvezetése úgy ment volna, hogy szanálására nem lett volna szükség. Hogy a kisemberek pénzéhez és fizetéséhez az ember hozzányúljon a kényszerítő körülmények hatása alatt: ez igen keserves elhatározás és hosszú délelőttöket és délutánokat, hosszú tárgyalásokat töltöttünk a mellett, hogy miképpen lehessen ezt a kérdést valahogyan megoldani. Viszont pedig, ha nem nyúlunk megfelelő rendszabályokhoz, akkor mi történik

1

? összeomlás történik és ha ma esetleg csak csökkentik a fizetésekel, akkor tömeges elbocsátásokra lesz szükség, vagy pedig a város pótadójának olyan mértékű emelésére, amely más megoldási iinódot tesz lehetővé. Elvégre a 2 X 2 = 4 törvény és szabály, amelyen — akárhogyan csavargatjuk — nem tehetjük túl magunkat. A Bszkrt.-tal szemiiben nagy igények támasztattak: a Bszkrt. szanálandó. A szanálás, mint elmondottam, három részre oszlik; résztvesz benne a főváros, résztvesz a vállalat a dologi kiadások terén és sajnos, résztvesz a Bszkrt. személyzete is. En voltam az, aki követeltem, hogy a levonások, melyek sajnálatosak, progresszíve, szociális formában történjenek. A részleteket, a számokat nincs módomban a jelen pillanatban elmondani; ezek a kérdések imost a főpolgármester úr előtt vannak, aki & szükséges intézkedéseket keresztül fogja vinni, azután a Közérdekeltségek Felügyelő Hatósága útján hozzám fognak kerülni és akkor történik meg a végleges döntés. Egyre azonban már most rá akarok térni, mert az igen t, képviselőtársam e téren tökéletes tévedésben méltóztatik lenni, ez pedig a nyugdíjkérdés. Mindenkinek a világon, akinek valaha biztosítással és nyugdíjegyesülettel dolga volt, tudnia kell, hogy mivel 6%-os tartalékalapot képezett a Bszkrt. az alkalmazottak számára, amelyhez 3%-ot a Bszkrt., 3%-ot pedig az alkalmazottak adnak, most, amikor nyugdíjkifizetéseik alig történnek, a Bszkrt. fedezheti esetleg a liquid kiadásokat, de a jövőben semmi körülmények között nem fedezheti azokat a, kötelezettségeket, amelyeket a Bszkrt.nak alkalmazottaival szemben akkor is be kell majd tartania, amikor a tömeges nyugdíjazások .következnek. Erre a körülményre, amellyel sajnos, az igazgatóság nem foglalkozott, és sajnos, a többi faktorok sem foglalkoztak, én magam jöttem ira. En miagani állapítottam meg, — de hiszen ez közismert szám — hogy a minimum, amely^ ilyen esetben szükséges, 12%. Ebből a 12%-ból úgy, mint a magánvállalatoknál, vagy bárhol másutt, 6%-ot vagyis a felét fizeti a 64*