Képviselőházi napló, 1935. VII. kötet • 1936. április 1. - 1936. május 18.

Ülésnapok - 1935-124

216 Az országgyűlés képviselőházának lí gazdaadósok, nem mind, aki jogosított lett volna a védettséget igénybevenni, hanem csak a gazdák törpe minoritása. Ezek is úgy részesültek ebben a védelemben, hogy a telekkönyvi hatóságokhoz szemmel kísérhetően, nap-nap mellett érkeznek he azok a kérelmek, amelyek a védettség megszüntetését kérik, jogosan, tudniillik ez a védettségrendezés olyan, hogy a gazdát csak ideig-óráig menti, mintha cérnaszálra lenne felfüggesztve és minden pillanatban ki van téve annak, hogy a cérnaszál elszakad. Nincsen megvédve a gazda attól, hogy jövedelméhez hozzá ne nyúljanak. Egy konkrét esetet láttam éppen a megyémben, ahol a védett gazda birtokát hérbe adta a hitelezőjének, hogy azt a bért, amit a bérlő fizet a földért, a törvényszerinti tartozása csökkentésére fordíthassa. Ezt a kincstár megtudta, a bérösszeget lefoglalta a hátralévő adókban. A bérlő természetesen ezt nem kapta meg. Mit tett? Beadta a bírósághoz a védettség megszüntetésére irányuló kérelmét. A védettség megszűnt, a gazdát kitették. Azt hiszem, azóta el is árverezték. Így néz ki ez a védettség, amellyel a gazdákat biztosítani és megmenteni akarták. E mellett az eladósodás tovább folyik. Tudniillik nem gondoskodtunk azokról a lehetőségekről, amelyek mellett a gazdák további eladósodásának gát vettessék. Ezt a kérdést annakidején részletesebben, per longum et latum megtárgyalták, önnek azonban, sajnos, gyakorlati eredménye nem mutatkozott. A védettek száma folyton fogy, új védettség nem lehetséges, a védettek nemsokára kihalnak, úgyhogy az utolsó védettet nemsokára mint amolyan látványosságokat fogjuk megcsodálni. A hitbizományi törvényt kár említeni. Ezt a hitbizományi törvényt — ebben valamennyien megállapodhatunk — a jövő nemzedék részére csináltuk. Nem tudom ugyan megérteni, miért volt sürgős, — mert sürgősen kellett letárgyalni, gyorsított menetben — akkor, amikor az egész hitbizományi törvényjavaslatnak az a lényege, hogy a jelenlegi hitbizományosok halála után lesz csak eredménye. 25—30 év múlva érezhető törvénvt hoztunk akkor, amikor a gazdasági viszonyok most szorongatnak, most szorítanak, amikor most kellene a segítség és amikor a magyar nép ettől a reformparlamenttől nem a régi, egy helyben való táncolást várta, hanem azt, hogy sürgősen a cselekvés terére lép, azonnal megfogja a problémákat és ott. ahol Ißhet. segít rajta. Nos, ez a hitbizományi törvény igazán nem tartozik ezek közé. Méltóztassék elképzelni azoknak az embereknek a lelki világát, akiket valósággal felcsigáztak, felajzottak, akiknek éppen a kormányzat részéről hónapokon keresztül ígérték, hogy: majd jön egy hitbizományi reform és annak során majd földhöz fognak jutni. Ott van — mondjuk — Pallavicini Alfonz nagybirtoka, ahol messze vidékre elterül az a kétszázezer katasztrális hold, körülötte ott van az a renge teg sok nincstelen, szegény magyar, akik az egyszerű élet legelemibb szükségleteihez sem tudnak hozzájutni. Azok, akik azt hitték, hogy földhöz jutnak, egy szép napon azt hallják, hogy a hitbizományi reformból csak akkor lesz valami, ha a hitbizományos úr meghal. Az egész reform arra volt alkalmas, hogy egy nagy csomó embert elkeserítsen. Hogy áll a dolog a telepítéssel? Ezt meg, őszintén megvallva, — mint annakidején is 4. ülése 1936 május 6-án, szerdán. kifejtettem — egy rossz politikai vagy gazdasági viccnek tekintem. A telepítési javaslat tudniillik azt mondja, hogy akinek nincs földje, aki szegény, nincstelen, annak adunk földet, mert tudjuk, hogy a földéhség a legkínzóbb betegség az egész világon, de hozzátesszük, hogy: feltéve, ha az árát kifizeti. Előnyben részesül a hadirokkant, a hadiárva, előnyben részesül a frontharcos, az egészen nincstelen, de csak ha megvan az 1500 vagy 2000 pengője, amivel azt a földecskét meg tudja vásárolni. Ilyen embert, ha lámpással járjuk is végig a szegénységbe züllött magyar falvakat, nem fogunk találni, „mert tényleg úgy van, hogy akinek 1500 pengője van, az már dúsgazdag ember számba megy és az már nem fog telepítés után esengeni, hanem ott vesz földet magáriak, ahol jól esik. A legfőbb hiba itt az volt (Rakovszky Tibor: A felsőháznak ez a telepítés is sok!) és ezért tiltakozunk főképpen... (Rakovszky Tibor: Keményebben kell visszaküldeni a javaslatot! — Tasiiádi Nagy András államtitkár: Mégis egyenjogúságot akarnak! — Rakovszky Tibor: Akar a hóhér! Dehogy akarunk!) Tanulmányozás közben visszatértem a telepítés alapjául szolgáló előleges földbirtokrendezés problémájára. Végignéztem a múlt évi költségvetés vitája során elhangzott felszólalások egy részét. A felszólalóknak mintegy 60%-a foglalkozott a telepítés kérdésével. Persze, akkor még nem tudták, hogy a kormányzat milyen telepítési javaslatot fog itt előterjeszteni. Majdnem mindegyik felszólaló —; a jobboldalt is hozzászámítva — azt hangsúlyozta, hogy nem szabad elhamarkodott telepítést csinálni, a telepítés előfeltétele az, hogy megoldjuk a nyitva hagyott, égő, üszkösödő földbirtokreform-kérdést, mert a régi, Nagyatádi-féle földbirtokreformból kifolyólag — nagyon jól tudjuk — a gazdák ezreit állítják árverés elé, amint mondani szokják, az egyik oldalon kitelepítünk, a másik oldalon betelepítünk. (Egy hang balfelől: Akarunk!) Ez is komolytalan dolog. Tegnapelőtt olvastam, hogy Pest-megyében egy egész sor embert akarnak kitenni földeeskejéből, amelyhez az már tízesztendő óta valaminemű jogot is formál, vételárába is befizetett egy csomó pénzt. A valóság az, hogy ez a kérdés nincsen megoldva. Ezen kellett volna segíteni valahogyan és nem a telepítéssel megint felkelteni az emberek étvágyát. T. képviselőtársaim, akik a javaslat mellett szólaltak fel, általában meg voltak elégedve a kormányzat kijelentéseivel, így nevezetesen a frontharcos kérdésben is. A frontharcosok több kívánságot terjesztettek elő, a kormányzat válaszolt is, képviselőtársaim meg voltak elégedve, a frontharcosok nem. Ezt tudniillik onnan gondolom, mert ma kaptam tőlük egy meglehetősen hosszú levelet. Nem a hivatalos frontharcos egyesülettől, hanem egy másik ilyen frontharcos különítménytől, amely nem volt hajlandó belépni abba a frontharcos egyesületbe, amelyet kizárólag pártalapon szerveztek meg, és ezek most is azt sírják, hogy a frontharcos érdekek kellőképpen nem lettek itt respektálva. Azt kívánják, hogy az ő érdekeik is védessenek meg. A telepítési törvény előtt a miniszterelnök úr azt mondotta, hogy »Majd a telepítés során fogok gondoskodni a frontharcosokról«; sajnos, a telepítés során a frontharcosokról semmiféle gondoskodás nem történtÁltalában ha végignézünk azokon a tör1 vényjavaslatokon, amelyeket egy esztendő alatt