Képviselőházi napló, 1935. VII. kötet • 1936. április 1. - 1936. május 18.

Ülésnapok - 1935-124

208 Az országgyűlés képviselőházának 12U.\ ülése 1936 május 6-án, szerdán. ségét most a gyakorlati életben abban látom, hogy a különböző iskolafajok közelebb kerültek egymáshoz, amitől a nemzetnevelési intézmények eredményesebb kooperációja várható. A népkotatásnál, amely kérdéssel én mindig igen nagy érdeklődéssel foglalkozom, különösen a tanyavilágban, azt látom, hogy a tanítók nemcsak a gyermekek nevelésével, hanem az iskolánkívüli népneveléssel, sőt a felnőttek irányításával is foglalkoznak. (Rassay Károly: A választás alkalmával felnőttek irányításával.) Nemcsak a választás alkalmával,^ t. képviselőtársam, méltóztassék lemenni és megnézni, hogy annak a tanítónak mennyi társadalmi egyesületben kell odaadnia az intelligenciáját az írni nem tudó egyszerű gazdaközönség részére, ahol ő végzi az adminisztrációval járó munkálatokat, a hivatalos idején kívül önfeláldozóan és minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül. A mindennapi népiskoláktól már többet nem lehet kívánni, ez ki van használva úgy a tanítók, mint a növendékek szempontjából. Van azonban egy kérdés, amely megoldásra vár és ez: a továbbiképzés. Azzal teljesen tisztában vagyok, hogy a nyolcosztályos elemi iskolára nem lehet áttérni, bár a legtöbb országban már 7—8 osztályosok az elemi iskolák. Ha mi még sokideig csak a hatosztályos elemi iskola mellett fogunk kitartani és az iskolánkívüli továbbképzés, az ismétlőiskola csak hetenkénti egy délutánra korlátozódik, akkor 15—20 év múlva kétségtelenül bizonyos^ hátramaradottságot fogunk tapasztalni. Ezért nekem az a gondolatom és azt ajánlom a kultuszminiszter úr figyelmébe, ihogy méltóztassék a hetenkénti egy délután Ihelyett a hetenkénti két délutánt bevezetni a továbbképzésre. Itt is van egy megoldási lehetőségünk; nem hiszem, hogy rossznéven fogja venni a kultuszminiszter úr, ha felvetem azt a gondolatot, hogy abból az összegből, amelyekből ma a tanítókat dotálják azért, hogy ezeket a hetenkénti egy órákat adják a továbbképzésre, dotáljanak más tanítókat is. Ha ezeket az órákat öt-hat iskolánál összevonják, az ennek következtében rendelkezésre álló összegből párszáz állásnélküli tanítót igen jól el lehet helyezni, akik ha nem is nagy, de megfelelő fizetés ellenében biztosan nagy kedvvel fogják hivatásukat teljesíteni. A leventeoktatásnál, főleg a tanyákon, hátrányos az a helyzet, hogy a 13—20 éveseket együtt képezik ki. Azt hiszem, nem kell magyarázni, mit jelent az, ha a 13 éves gyermek a 20 évessel együtt vesz részt az oktatáson. Ezért azt javaslom, hogy az iskolába járó leventék az iskolában vegyenek részt a leventeoktatáson, és csak az iskolát végzetteket vonják össze külön. Örömmel láttam, ihogy a. költségvetésben az olimpiai versenyekre 50.000 pengő van felvéve, bár szívesebben láttam volna, ha erre a célra 2—300.000 pengőt vettek volna fel. Aki kint volt az olimpiai versenyeken, az láthatta, hogy mit jelent a világ színe előtt megjelenni, mint olimpiai versenyző. Itt két kérést terjesztek elő a kultuszminiszter úrhoz és a Testnevelési Tanács igen t. elnökéhez. Egyik az, hogy az olimpiai versenyekre csak olyan versenyzőt küldjenek ki, aki tényleg megüti azt a mértétket, ami az olimpiai versenyeknél szükséges, (Helyeslés a jobboldalon.) a másik pedig, hogy a magyar csapat külsőségekben is úgy legyen ellátva, felruházva, felszerelve, hogy ez az egész civilizált világnak kritikáját kiibírja. Ezenkívül a ruhának, a megjelenésnek minden egyes részletében és mozzanatában ki legyen dotmiborítva a mi imagyar jellegünk, (Helyeslés.) Nem szeretném, ha az idei olimpiai versenynél is előállna olyan helyzet, amilyen az 1928. évi olimpiai versenyeknél megtörtént, hogy míg a, versenyzők, a vívók az ebédszünetre a saját felszerelésüket a hátukon viselve villanyoson tolakodtak és bár rövid idő állott csak rendelkezésükre, azután megint villanyoson kellett kimenniök a verseny színhelyére, addig az olimpiai bizottság tagjai kényelmes autón menték ebédelni és tértek vissza. (Rassay Károly: Ez aztán tipikus magyar dolog!) Minden anyagi eszközt arra kell fordítani, hogy ezeknek a versenyzőknek kondíciója minél jobban megőriztessék. Szóvá akarom tenni a vidéki iparosságnak egynéhány nehéz problémáját is. Örömmel látom, hogy erre is jelentős összeget vettek fel és itt felhívouni ismét a iminisztérium figyelmét az ország második városa, Szeged iparosainak helyzetére. Szegednek a régi időben nagy, fejlett ipara volt, a háború után megmaradt ugyanolyan nagynak, de most már a város lakossága maga nam tudta felvenni az ipari termékeket. Az ekrnult építkezések segítettek az iparosságon, mert nemcsak az a 40 iparosszakma jutott jobb helyzetbe, .amelyet az építkezéseknél tényleg foglalkoztattak, hanem az élelem és ruházat beszerzése révén a többi iparos is. A legnagyobb «egítség az építkezés volna, az építkezés azonban a vidéki városokban azért nem lehetséges, imiert a házadómentesség korlátozva van. Itt az a, kérése a vidéki nagyvárosoknak, hogy a házadómentesség határidejét terjesszék 'ki 30 évre. A másik kérése pedig az, hogy az állami szállításokban úgy a hadsereg-, mint a rendőrségi szállításokban a vidéki városok iparossága az eddiginél nagyobb mértékiben részesedjék. A vidéki városok az utóbbi időben ipari kiállításokat, ipari vásárokat rendeznek albból a célból, hogy piacot szerezzenek termékeiknek. Ez nem lehet a kortraány, különösen az ipari kormány részére közömbös, s ezért az a kérésem, hogy az iparügyi minisztérium foglalkozzék azokkal az iparügyi kiállításokkal, támogassa azokat nagyobb mértékben, mint ahogyan a miultban tette, mert ezek az ipari vásárok úgy erkölcsi, mint anyagi vonatkozásiban nagy segítséget jelentenek az iparosságnak, A fmiagyar^ kéziművesiparnak, az iparművészetnek, a háziiparnak és népművészetnek bemutatói és terjesztői ezek az ipari vásárok, amelyek minden támogatást -megérdemelnek. (Ügy van! jobbfelől.) Ami a kereskedelmet illeti, arról leszek bátor a kereskedelmi tárca költségvetésénél beszélni. Itt most csak egészen röviden említem meg azt, hogy a múlt évben, mint a vederőbizottság alelnöke, résztvettem a budapestkörnyéki nagygyakorlatokon. Az, amit ott a mi kicsiny hadseregünk teljesített, minden dicséretet és elismerést megérdemel. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) A miniszterelnök úr egyik múlt évi költségvetési beszédében azt mondta, hogy majd a történelem fogja igazolni s a történelem, a későbbi időszak fogja bebizonyítani azt, hogy ő a hadsereg érdekében mennyit tett. őszintén megvallom, nem bánom, hogy á t. miniszterelnök úr éppen elment, mert nem szeretném, ha az a látszata lett volna a dolognak, mintha azért mondanám el mindezeket, mert ő