Képviselőházi napló, 1935. VII. kötet • 1936. április 1. - 1936. május 18.

Ülésnapok - 1935-123

144 Az országgyűlés képviselőházának 123. ülése 1936 május 5-én, kedden. optimizmus, amelyet .a pénzügyminiszter úr kifejezésre juttatott beszédében. Optimizmusá­ban van kis pesszimizmus, ezért ezt talán he­lyesen pesszimista optimizmusnak nevezhet­ném, mégis támpontot nyújt arra, hogy az egészségesebb fejlődés és haladás útján va­gyunk. Ö ennek az optimizmusnak engedett megnyilatkozást a költségvetésben és én hi­szem, hogy ennek meglesznek a maga kedvező hatásai. Ha ezt a költségvetést összehasonlítom a régebbi költségvetésekkel, illetőleg ezek közül azzal, amelyet legutoljára én terjesztettem elő, s ha ennek tételeit —' különösen aktív tételeit Ä kiemelem, akkor azt látom, hogy a két költ­ségvetés jórészt azonos színvonalon mozog. Ez az azonos színvonal jelenti azt, amit az igen t. pénzügyminiszter úr mondott, (Peyer Ká­roly: Akkor hol a reform?!) hogy igenis van­nak olyan feladatok, amelyek megoldása elől a nemzet és az ország ki nem térhet. Másrészt pedig, ha összehasonlítást teszek a háború előtti költségvetésünkkel, de Európa többi költségvetéseivel is, akkor is nagyon ér­dekes következtetésre jutok. Ha a szanálás óta beterjesztett költségvetéseket egybevetem a vi­lágháború előtti költségvetések közül az 1913. évivel, akkor a következőket látom. 1913-ban mindent összevéve, 2318 milliós költsgéveté­sünk volt. Hozzáadva ehhez a közös költségek­hez való hozzájárulást, 261 milliót, s ezeket az összegeket pengőre átszámítva, 3 milliárd pen­gőnek vehetem az akkori költségvetést. Viszont mai helyzetünkben a békealapon eszközölve át­számítást, azt találom, hogy a mai Magyar­ország területének másfélmilliárd pengős költ­ségvetés felelne meg. Ezt a .mértéket sohasem értük el, t. Ház! Ez a költségvetés igenis szin­tén erőteljesen alatta marad ennek a keretnek ugyanakkor, amikor tessék nekem egész Európá­ban csak egyetlen államot is mutatni, amelynek költségvetése legalább ne kétszeresére emelke­dett volna a háború előtti költségvetéseknek. Hiszen vannak olyan államok, ahol az emel­kedés 200—300—400%-os ! Mit jelent ez, t. Ház? Azt jelenti, hogy eb­ben a költségvetésben is tulajdonképpen csak Trianon jut kifejezésre, az a nagy tragédia, amely bennünket ezen keresztül ért. Itt van egy nemzet, amely küzd, harcol a maga^ létéért és jövőjéért, egy olyan nemzet, amely^még költ­ségvetésében is igazolja a maga békés célkitű­zéseit és azt, hogy a béke útján halad. Teszi és teheti ezt azért, mert tudja, hogy egy hatal­mas fegyvere van: az igazság; az az igazság, amelyet nem a ma termelt ki, hanem, az az igazság, amelyben összetalálkozik ezer évnek dicsősége és tragédiája, öröme és szenvedése és amelynek különös patinát ad az, hogy ez a nem­zet nemcsak önmagáért van itt, hanem európai értéket is képvisel: a Kelettel szemben védi a Nyugatot azért, hogy végeredményben tragé­diából tragédiába essék mindig. Ha én a világ mostani költségvetéseit né­zem, azt találom, hogy ami ezeket a költség­vetéseket a világiháború _ előtti évek költség­vetéseitől élesen elválasztja, tény, hogy mindinkább sokasodnak a negatív tehertételek az egyes költségvetésekben. Ez a legkülönbö­zőbb okokból származik. Egyrészt^ a világ­háború vetíti itt vissza a maga hatását, más­részt az eladósodás fokozódott mértéke. Har­madik oka pedig ennek — s itt ezzel a teher­tétellel akarok most foglalkozni, amellyel ne­künk egyszer szembe kell néznünk és amely téren nekünk bizonyos megoldást is kell ke­resnünk — a nyugdíjkérdés. A mi költségvetésünk nyugdíj terhe 1928— 1929-ben 243 millió pengő volt, majd 1932—1933­ban 231 anillióra esett vissza az akkori csökken­tés folytán. Azóta ismét 249*7 millió pengőre emelkedett, az emelkedés tehát kereken, azt mondhatjuk, 20 millió pengő. Olyan adat ez, amely megérdemli a figyelmet, t. Ház. Termé­szetesen a mi nyugdíj terhünkben minduntalan ott szerepel az úgynevezett trianoni tétel, a menekültek nyugdíja. Azokkal szemben, akik annyiszor tettek nekünk szemrehányást, azt mondom, hogy méltóztassanak a genfi jegyző­könyvekben is utánanézni, ha tízszer nem, ak­kor egyszer sem vetettük fel ezt a kérdést, anélkül azonban, hogy eredményt értünk volna el benne. Mindig süket fülekre találtunk. Azon­ban ennél továbbmenőleg is kell, hogy foglal­kozzunk ezzel a kérdéssel. Ha a többi álla­moknak a nyugdíj tehertételét nézem, ha nem is látom ennek a tételnek ezt az exorbitáns emelkedését, a nyugdíjterhek ott is fokozódtak. Ez azt jelentit, hogy végeredményben a felfejlő­dött állami élet mindinkább oda tendál a maga mivoltában, hogy a nyugdíj terheket növeli. Tu­dom nagyon jól, amit nekem szögezhetnek és ez semmi más, mint az, hogy végeredményben a fiatalságnak helyet kell adni. Ezzel szemben felállítom azt a tételt, hogy óvatosan kezeljük ezt a kérdést. Evekkel ez­előtt egy francia színdarabot olvastam, amely­ben az ezeréves korhatár problémája volt fel­dolgozva Micsodái ujjongással fogadták, tap­soltak neki, a végén pedig kiderült, hogy meg­zavarta a társadalom rendjét és szembeállí­totta a társadalom legkülönbözőbb .rétegeit. Ma, amikor az élet-időtartamok 10—15 évvel javul­tak meg, nem ugyanezen a ponton vagyunk-e? Merem állítani, éppen a fiatalság érdekében is, — amely már az élet folyása és menete miatt sem tud tulajdonképpen a családalapítás terén is úgy bekapcsolódni, mint a múlt fia­talsága — mondom, ennek is érdekében áll, hogy később ne álljanak be traigédiák a csa­ládjában és gyermekei nevelése terén. Ebből kifolyólag azt hiszem — anélkül, hogy mélyeb­ben a részletekbe mennék — nekünk foglalkoz­nunk kell azzal, vájjon az a nyugdíjrendszer, amely az 1912. évi törvényből indul ki, vala­mint az ahhoz fűződő további rendelkezések, megfelelnek-e a mai életviszonyoknak; különö­sen az úgynevezett időbeli kedvezmények, mert vallom, hogy ezek már nem a mi szegénysé­günknek felelnek meg; vájjon, megfelelnek-e az időbeli kedvezmények, amilyen a 35 év vagy a különböző egyéb kedvezmények, az egyes foglalkozásokon belül adott kedvezmények? (Friedrich István: A törvény kijátszásával adott nemzeti ajándékok!) Más államok már foglalkoznak a korviszonyok átalakulásával és eltolódásával és merem állítani, hoigy ha mi kellő időben nem fogunk ezzel a kérdéssel fog­lalkozni, akkor erősen járadékállam leszünk, már pedig ezt a gazdasági viszonyok nem fog­ják elbírni. Szerencsétlen ^ dolognak tartanám, ha később majd a nyugdíjcsökkentésekkel tra­gédiákat teremtünk és sokkal jobbnak tatrtom, ha ezzel a kérdéssel előbb foglalkozunk. (Ügy van! Ügy van!) A másik probléma, amelyet ezzel kapcso­latban érinteni akarok és amellyel szemben óvatosaknak kell lennünk, az intellektualizmus kérdése. A túlfűtött intellektualizmust nem a tudásvágy váltotta ki, hanem erejében tra-

Next

/
Thumbnails
Contents