Képviselőházi napló, 1935. VII. kötet • 1936. április 1. - 1936. május 18.

Ülésnapok - 1935-122

Az országgyűlés képviselőházának 122. ülése 1936 május 1-én, pénteken. 127 beruházásai, azonban, mint arra már Festetics képviselő úr rámutatott, én is elmondom miről van szó. Arról van szó, hogy síncsere tekintetében például, ami mellőzhetetlen, a szükségletnek egy szerény töredéke elégíthető csak ki, azonkívül itt van a motorosítás és a speciális hűtőkocsik építésének folytatása, itt van továbbá a sínautóépítés folytatása és a biztonsági berendezések tökéletesítése. Ezek mind vitális érdekek, melyekre hasonlíthatatlanul nagy obb összeg is kevés volna, mint ez az 5 millió, továbbá az az 5,900.000 pengő, amely a Máv. költségvetési keretén belül szerepel ezekre a célokra. Ha megnézem a másik összeget, azt a 13'4 millió pengőt, amely útépítésekre megy, akkor a kép teljessége és a félreértés eloszlatása végett ki kell terjeszkednem a következőkre: Rég vallott nézetem, amit azt hiszem a körülmények, igazolnak, az, hogy iaz útügy terén három feladat van, melynek rangsora a következő : Az első dolog a létező utak karbantartása és javításaimért nem érdemes új utakat építeni, ha a régiek teljesen leromlottak. {Helyeslés jobb felől.) Mi a helyzet ebben a tekintetben? Az, hogy még négy év előtt egymillió és néhány százezer pengő volt az állami utak karbantartására felvéve a költségvetésbe. Ezt fokozatosan felemeltük — most megint egy félmillió pengővel emeltük — négymillió pengőre, ami még mindig kevés, de hasonlíthatatlanul több, mint amennyi eddig rendelkezésünkre állt és ezt egy-két év alatt egy normális színvonalra, ötmillió pengőre kell felemelni» Ez a válaszom mindazokra a kívánságokra és panaszokra, amelyeket a meglévő utak rossz karban létére vonatkozóan a vita során felhoztak. A második, talán még fontos abb feladat a bekötőutak építése. Számtalanszor felhoztam ezt az adatot, de úgy látszik, sokan, szántén nem hallották vagy nem olvasták, így kénytelen vagyok megismételni. A bekötőutak építése a mi jogrendszerünk szerint nem állami, hanem községi és megyei feladat. Amikor kereskedelmi miniszter lettem, kezdeményeztem azt az újítást, hogy bár ez nem állami feladat, mégis, mivel a bekötőutak építése vitális és fontos dolog» (Ügy van! Ügy van! jobbfelöl.) próbáljunk erre pénzt előteremteni: adjon az állam évente egy-két milliót és próbálja megharmadolni a költségeket, vagyis adjon a község kézi munkát, fogatot, adjon hozzá útalapjából a vármegye is és adjon egyharmadot az állam is, próbáljuk így előbbrevinni a dolgot. Azt hiszem, egészen meglepő eredményeket értünk el; mert amint a múltkor expozémban már említettem, a legutóbbi három és fél évben nem kevesebb, mint 302 község jutott, összesen több mint 1600 kilométert kitevő köves bekötőúthoz, nem is említve azt, hogy több, mint 1000 kilométer nem köves bekötőút is épült három és fél év alatt. Bár én is azt mondom» hogy nagyon messze vagyunk a kívánatos, ideális állapottól, mégis sokkal közelebb vagyunk hozzá, mint három és fél évvel ezelőtt. (Ügy van! Ügy van! jobbfelőt) Még tovább kell mennünk azonban ezen az úton és ezért külön egymillió pengős összeget bocsátottam régebbi követeléseikből a vármegyék rendelkezésére, hogy a bekötőutak építését előrevigyük. Ez azért nem szerepel ebben a törvényjavaslatban, mert erről külön történt gondoskodás. ' Harmadsorban jön a nagy összekötő utak építése. Itt természetesen bizonyos ökonómiával kell élnünk, mert ezek rendkívül nagy öszszegekbe kerülnek és ha takarékosság nélkül, korlát nélkül fogunk bele az útépítkezésekbe, akkor nagyon eladósodunk, tehát itt is a legszükégesebb teendőket kell kiikeresnünk. Megcsináltuk a Bécs—Budapest—Kecskemét—Szeged országhatárszéli nagy transzkontinentális utat a legnehezebb időben és ezzel világszerte elismerést vívtunk ki a magyar utaknak. Megcsináltuk a balatoni körutat és a balatoni út hibás részeit kijavítottuk, sőt egy részét a velencei-tó felé teljesen átépítettük. Számos egyéb utat is kijavítottunk és átépítettünk. Most, hogy a Duna-Tiszaközén megcsináltuk ezt a transzkontinentális utat, szükséges, hogy nyugat felé is legyen ilyen kiváló utunk. A Budapest—Veszprém közötti rész már megvan, most következik a veszprém—szentgotthárdi út megépítése. A 13'4 millió pengőnek az oroszlánrésze erre megy,, továbbá némely balatonkörüli bekapcsolódó útrészek építésére, azután a budapest—'miskolci útnak és Heves megye útjai egyrészének — amelyet annakidején nem építettek ki és rossz állapotban van — átépítésére; megy továbbá egy-két kisebb helyre, többek között a teljesen rossz állapotban lévő, Pestszentlőrincről kivezető szakasz átépítésére, (Helyeslés a jobboldalon.) két iszezónra elosztva. Ügy a kereskedelmi tárca, mint a pénzügyi tárca oldaláról nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy nagy eredmény,, ha ezekben a nehéz időkben ezt megtesszük., Ha tehát megnézzük azt, hogy útjavítás, bekötőutak építése és nagy utak építése érdekében együttvéve mit teszünk, akkor azt kell mondanom, hogy viszonyainkhoz és erőnkhöz képest igen nagy teljesítményekre mutathatunk rá. (Ügy van! a jobboldalon.) Ami a törvényjavaslat végrehajtása során kontemplált fedezési módot, a kötelező jegyek kérdését illeti, ki kell jelentenem,, hogy ez bevált intézkedés, mert amióta kereskedelmi miniszter lettem, tehát több, mint 3 és fél év óta, soha egy fillér tőketörlesztéssel, vagy kamattal késedelemben nem voltunk. A nagyvállalkozóknál, akik már régebben bon dókat vettek, kikötöttem, hogy tudnom kell, hol vannak ezek a bondok és ha elzálogosítás történik, iákkor az csak az én tudtommal történhetik, mert nem akartam, hogy ezek a piacon szerepeljenek. Ennek az lett az eredménye, hogy ezek a bondok 90 százalékos árfolyamot értek el, tehát teljes értékkel szerepelnek s a differencia csak a hat évre való hitelezésből adódik, úgyhogy ezek kitűnő papirosok lettek és itt veszteségekről azon idő óta szó sincs. Természetesen ha készpénzzel tudnánk fizetni,^ ez nagy könnyebbséget jelentene, de a világ legnagyobb államaiban is úgy van, hogy a lényeges beruházásokat nem a költségvetésen belül, hanem állami hitelből, állami kölcsönből szokták finanszírozni. Itt természetesen csak arról van szó, hogy a kisebb ember részére, akinek tőkeereje kisebb, bizonyos finanszírozási lehetőségeket biztosítsunk. Hogy hogyan lesz, azt nem tudom, de hogy erről gondoskodni fogunk, azt hiszem, arra garancia az, amd a múltban történt. Méltóztatnak tudni, hogy a múltban éppen a kicsiny emberek lekonkurrálták a komoly vállalatokat. Néha bizony nem a legjobb tapasztalataink voltak, mert amikor megkapták a ren-